A szibériai „titkos fogoly” című könyve a „Magyarságtudományi Füzetetek” 29. számaként.  Tyivanyenko több évtizedes kutatómunkával megdönthetetlen bizonyítékokkal kimutatta, nagy költőnk, Petőfi Sándor nem halt meg a Segesvár melletti fehéregyházi csatában, hanem súlyosan megsebesülve került végül is orosz fogságba. Petőfit az oroszok az osztrák kormány által több helységben kifüggesztett és szórólapokon is terjesztett „államellenes bűnöző”-ként kezelték. Majd az osztrák és orosz kormány közötti korábbi titkos megegyezés alapján többszáz társával együtt került a szibériai Bajkál tó túlsó, keleti oldalán lévő Barguzinba. Ez a kisváros légvonalban is 7000 km távolságra van hazánktól. Az akkori körülmények közt az odavivő út csaknem két évig tartott gyalog és lovaskocsival. Innen hazajutni papírok, lovaskocsik, segítőtársak és az élelemhez szükséges pénz nélkül egyszerűen lehetetlen volt. Petőfi ezt felismerve be kellett látnia, hogy hátralévő életét itt kell letöltenie.
A foglyokat előbb egy Barguzin melletti területen felépített faházakban szállásolták el, amit Petőfi Vengerszka Szélo-nak, magyar falunak (oroszul Венгерское Село-nak) nevezett (A falu nevét szlovák nyelven írta le, mivel anyjától a szlovákot tanulta meg, hiszen amint tudjuk, Hrúz Mária még öregkorára se tanult meg tökéletesen magyarul!). Innen azonban hamarosan átkerült a barguzini postamester lakására (itt együttlakott őrzőjével). Majd hamarosan összeházasodott Anna Ivanovna Kuznyecovával. Bár ezt nem a pravoszláv pópa előtt, tehát nem hivatalosan tette meg. Így Petőfi születő gyermekét az anyja neve után Alexander I. Kuznyecov névre keresztelték (Anyja Anna I. Kuznyecova volt). Képünkön Petőfi ükunokái vannak. Jól láthatóan mindhárman örökölték Petőfi magas homlokát, keskeny állát és viszonylag mélyen ülő szemeit.

Petőfit, illetve holttestét sokan keresték Magyarországon, Fehéregyháza határában. Több kutatócsoport is próbált a nyomára találni. Előbb felesége Szendrey Júlia, majd Jókai Mór kutatott utána, illetve hivatalos úton is keresték, de a felbontott sírokban sem találták meg. Sőt voltak olyan hírek, hogy súlyos sebesülten látták és hogy orosz fogságba vitték. Ez utóbbi hír azonban rövidesen háttérbe szorult. Elsősorban az osztrák hatóságok ragaszkodtak saját verziójukhoz. A. von Heydte osztrák ezredes ugyanis azt jelentette, ő halva látta Petőfit, körülötte véres iratokkal, ezek között egy Bem tábornoknak szóló levél is volt. Jelentésében azonban „nagy fekete körszakállúnak” írta le, amit Petőfi sohasem viselt. Sőt később szőkének tartotta egy másik jelentésében. Így beszámolóit nem lehet elfogadhatónak tekinteni.

Eddig „úgy tudtuk”, Petőfit utoljára Lengyel József, Bemnél szolgáló katonaorvos (szanitéc) látta élve, amikor lovon menekült a csata színhelyéről.  Szerinte Petőfi gyalogosan futott a kukoricásban, amikor orosz lovasok vették körül. Az 1900-as évek elejétől máig ennyit tudtunk, valószínűsítve, hogy itt a lovasok megölték. Csakhogy a holtteste sosem került elő.

Tivanyenko még évekkel a Kiszely István antropológus professzor és az utat pénzelő Morvai Ferenc vállalkozó 1989-es barguzini expedíciója előtt levélben fordult az MTA Petőfivel foglalkozó akadémikus csoportjához, de mivel a kutatásait bemutató írását elutasították, 1987-ben személyesen is felkereste a Petőfi Társaságot, azonban így se tudott eredményt elérni. Pontosabban belátta, de hallgatólagosan ki is jelentették neki, mindent tudnak Petőfi 1849. július 31-i eltűnése történetéről és további sorsáról, de mereven elzárkóztak az igazság feltárásától. Indoklásul csak azt tudták felhozni, hogy nem szabad a magyarság hitét megingatni abban a meggyőződésében, hogy Petőfi a csatamezőn esett el, és nem „ágyban párnák közt”, mint ahogyan egyik versében leírta. Így a következő magyarországi útján maga kényszerült nálunk kutatni régi újságok Petőfivel kapcsolatos írásai és az első világháborús hazatért hadifoglyok, illetve azok leszármazottai között. Így talált rá – többek között – Falus Ottó Pálra, „akinek dédapja a német származású Fiedler Ferenc Bem József tábornok hírszerző tisztje volt”. Tyivanyenko tőle tudta meg, hogy Falus dédapja két társával Petőfi keresésére indult és megtalálta az eszméletlen Petőfit, aki a térdén és a fején súlyosan megsérült a lovasok kardjától, valamint három ujján is. Közben újabb ellenséges lovasok futottak keresztül rajtuk és mindhárman  megsérültek, Fiedler a fején kapott kardcsapást.    Tyivanyenko rátalált még Barátosi Lénárt Lajosnak a „Kecskeméti Közlönyben”, valamint az „Az Est” c. lap 1938. április 28. és június 28-i számaiban megjelent írására, amelyben leírja, 1909-ben fiatalon, 17 évesen részt vett Otto von Geck svájci tudós távolkeleti szibériai expedíciójában, ahol egy Bajkál tó északkeleti részén lévő helységet talált, és ott Petőfi nyomaira bukkant. Leírja, hogy a falut az ide deportált 75 magyar honvéd alapította, építette és lakta korábban. Köztük volt az a Dragomán Sándor is, aki Bem seregében szolgált. Mindezt Vaszilij Vasziljevics Dragomanovtól tudta meg, aki Dragomán Sándor leszármazottja és a falu bírója volt. Barátosi megdöbbenve állapította meg, hogy ez a bíró, aki 7000 km-re élt Magyarországtól törve, nehézkesen, de beszélt magyarul, bár Magyarországon soha nem járt. Megmutatták Barátosinak a temetőben Petőfi sírját, amit Petőfi leszármazottai és Dragomanov még mindig gondoztak. Elkorhadó fejfáját többször cserélték. Barátosi lejegyezte a fejfára erősített fémlemezen lévő latinbetűs, bár tört magyarsággal felírt szöveget: „Alexander Sztyepanovics Petrovics honveg ernagí (őrnagy) es kelte (költő) halva itt 1856 majus 18.”

Amikor Barátosi Lénárt Lajos visszaérkezett Magyarországra, átadta a sírról készített fényképet és feljegyzéseit a Honvédelmi Minisztériumnak, ahol azok „elvesztek”! Megtartott azonban egy Petőfi által sajátkezűleg írt és aláírt verset, aminek fényképét az említett lapok közölték. Íme:

A vers:
Én vagyok az örök kérdőjel,
Messiást hordó nagy ígéret,
Balzsamkenőcse az időnek,
Mely folyton fogy és mégsem fogy el!
Kiáltó vagyok a pusztában,
Szomjazó lelkek üdítője,
Üldöző hordák méregkútja,
Magyar igéknek örök hirdetője!
(Vengerszka Szélo 1851. május 20
Petőfi Sándor
őrnagy

A teljes igazság miatt meg kell jegyeznem, vannak, akik nem fogadják el e vers és írás hitelességét. Ismerve azonban az újabbkori Petőfi-kutatás ellenzőinek sokszor nyilvánvalóan  rossz szándékú és ellenséges hozzáállását, ezt nem lehet komolyan venni.  Fekete Sándor a Magyar Petőfi Társaság elnöke például „barguzini métely”-nek nevezi a Petőfiről legújabban feltárt adatok terjedését, terjesztőit. Kiszely István antropológust pedig, aki amerikai és orosz társával először azonosította Petőfi csontvázával a Barguzinban feltalált csontleletet – csalónak, „besúgónak, erkölcsileg megbukott, … a magyar őstörténeti kutatásaiban is felsült”-nek nevezik. Holott tudjuk, több nyugati történelmi személyiség maradványainak azonosításához is felkérték.

Ismerve Kéri Edit újságíró, Kiszely István antropológus és Morvai Ferenc majdnem három évtizedes harcát, amit nyilvánvaló igazságuk elismertetése érdekében végigküzdöttek, szomorúan kell megállapítanom, még a tőlünk teljesen idegen, a magyar nép küzdelmes történelmét csak hírből ismerő Tyivanyenko lelkiismeretes fáradozása és könyve sem volt elég ahhoz, hogy a kegyetlen sorsot megélt nagy költőnk életéről a teljes igazságot mindenki megtudhassa.

Baky Miklós