Igen, ez a mai magyar belpolitizálásra is teljes mértékben igaz. Emlékszem, annakidején, 1990-ben, a rendszerváltás idején nagyon sokan éreztünk késztetést arra, hogy felszabadultunk, és ezért vállaljunk politikai szerepet. A magyar társadalom akkoriban szinte termelte magából az őszinte hittel jelentkezőket – akik korábban, mint jómagam is, nem voltunk MSZMP állampárti tagok -, hogy politizáljunk. Akár az önkormányzatokban, akár a magyar parlamentben. A szabadság, a demokrácia tiszta levegőjét szívtuk akkor, és azt hittük, hogy minden megváltozik, minden másképp lesz, mint volt.
Nagy volt a nyilvánosság, a közvélemény kíváncsisága, hogy végre mi, magyarok, kezünkbe tudjuk-e venni saját sorsunkat, amely bizony nem sikerült történelmünk során, mert mindig idegen hatalmak befolyása alá kerültünk.
Volt itt már ebben a hazában tatár, török, osztrák, német, és a II. Világháború után pedig orosz uralom és befolyás...
A rendszerváltáskor a nemzetközi helyzet is kedvezően alakult, hiszen Gorbacsov, a Szovjetunió utolsó elnöke megegyezett Málta szigetén az idősebb Bush elnökkel, hogy az oroszok visszavonulnak Kelet-Európából, mely jelenlétet a Sztálinnal megkötött úgynevezett Jaltai Egyezmény értelmében biztosítottak a győztes hatalmak az akkori Szovjetuniónak, mely velük együtt harcolt a keleti fronton a fasiszta hitleri Németország ellen.
Mindannyian lelkesek voltunk, és azt hittük, hogy végre megszűnt a magyar átok, mert a nagyhatalmak garantálták függetlenségünket és biztonságunkat. A rendszerváltáskor rájöttünk, hogy nem elég ennek a kis nemzetnek, a magyarnak kikiáltania a függetlenségét, mint például 1956-ban, hanem azt a nagyhatalmak által garantáltatni is kell.
Az első magyar parlament – épp e lelkesedés és felismerés miatt – tele volt ismert személyiségekkel, szakemberekkel, akik bár amatőr módon, de elkezdtek politizálni. Emlékezzünk csak például Pozsgay Imrét Sopronban legyőzhette az akkor még igen csak tapasztalatlan Fideszes Szájer József, ma  EP-képviselő.
Azonban a tisztelt ház az idők folyamán fokozatosan veszített népszerűségéből és sokszínűségéből, mert sokan – látva a politizálás eredménytelenségét – visszavonultak szakmájukhoz és tanult polgári hivatásukhoz. Ez a folyamat az első két cikluson belül megtörtént, és egyre inkább túlsúlyba kerültek a „frakciófegyelmet” betartó kontraszelektált, saját karrierjükkel törődő „politikusok”. A szakmai alapon állók egyre inkább rájöttek, hogy ilyen körülmények között tenni keveset tudnak, és gombnyomogató képviselőként nem kívántak ücsörögni a parlamentben.
A megmaradók hamar rájöttek az új játékszabályokra, és jó magyar szokás szerint elviselték azt, hogy mások döntöttek helyettük, melyet ők a parlamentben az igen gomb megnyomásával törvényesítettek, szentesítettek is.

Ezzel egyidőben a parlamenti lét már nem a nép képviseletét jelentette, hanem különféle pártpolitikai érdekek kiszolgálójává vált. A rendszerváltás felfalta rendszerváltó pártjait, így az első ciklus végére az MDF-t, aztán a Kisgazdapártot és az SZDSZ-t is.
Ma már a külpolitikánk a gyűlöletkeltésre és más nemzetek lenézésére fókuszál.
E sok kudarc és sikertelenség láttán az a rendszerváltáskori jóslat sem vált be, hogy majd az önkormányzatok kinevelik az igazi profi polgári politikusokat.
Nos, nem ez történt, mert az önkormányzatokban is a pártérdekeket kiszolgálók kerültek fölénybe, és már nem a nép bajaival foglalkoznak – tisztelet a kivételnek -, hanem saját karrierjükkel, és azzal, hogy görcsösen ragaszkodnak a hatalomért, melyért képesek mindent megtenni, még önmagukat is megtagadni.
A közvélemény nagy része kiábrándult a pártokból, és éppen ezért nem megy el szavazni. Az új reménységet a civilek összefogásában látják az emberek, és abban, hogy a megosztott pártokat egy adott településen képesek a civilek egy cél érdekében – azaz a Fidesz legyőzésére – integrálni. Ez komoly erőt jelent, mert eddig a szavazatok szétforgácsolódtak, elvesztek, és az ellenzéki pártok megosztottsága miatt nem volt remény a Fidesz legyőzésére.
Sajnos a társadalom szinte szó nélkül tűri az iszonyatos méretű korrupciót, a másképpen gondolkodók pocskondiázását, és az ellenzék ellenségként való beállítását is. Lassan ismét eljutunk a kádári egypártrendszerbe, és Európában már nemcsak a szomszéd nemzetek, hanem Európa meghatározó nemzetei is szembejönnek velünk, illetve mi megyünk szembe velük.
Nem dicsőség ma magyarnak lenni Európában, és a magyar demokráciára valóban érvényes a címbeli humorista mondata: „Válámi van, de nem az igázi!”
Reménykedjünk abban, hogy az őszi önkormányzati választások alkalmával azért megindul a változás, csak ehhez Kedves Olvasó, Neked is el kell menni szavazni, és a nép közönyét aktivitásra váltani!

ábrahám