Emlékezzünk csak arra, hogy a gróf egy évi jövedelmét ajánlotta fel a Magyar Akadémiának, de ő volt a Pestet és Budát összekötő Lánchíd megvalósításának élharcosa, és a lóversenyek magyarországi megalapítója, mely már akkor is igen csak tiszteletreméltó, európai emberre jellemző lépés volt.

Irodalmi munkássága is előremutatónak bizonyult, és a haladás érdekeit szolgálta. A Világ című könyvében kifejtette, hogy „Az erkölcsi tudomány minden egyébnek talpköve. Az Erkölcstudományt engedd csak barátom bevinni a nép szívébe, és minden más tudományt kiforgatok a sarkábul”.
Igen elgondolkodtató ez a mondat, mely sajnos azóta sem valósult meg Magyarországon, hiszen manapság is az egoizmus, az önző önmegvalósítás akadályozza meg a társadalmi etika és közerkölcs érvényesülését, és a közösség felemelkedését.
Hitel című könyvében saját maga mutat rá arra, hogy ez a megállapítás mennyire igaz: „Akármilyen boldog fekvésű legyen is egy ország, lassan mégis rabigába görbed, ha romlott a tiszta erkölcs, s a polgári erény nem fénylik többé.”

Ez a tisztalelkű magyar, aki minden erejével országa felemelkedésén dolgozott, méltatlanul el lett feledve, tanításaival együtt. Pedig ő aztán igazán vagyonos ember volt, és nem vagyona gyarapítására fordította munkásságát, hanem népe felemelésére és tanítására.

De nekünk, magyaroknak mégis az ékesszólású ügyvéd, Kossuth Lajos kellett, aki 1848-ban tragédiába vitte az országot, hiszen az osztrákok ellen az akkori Európával szemben harcolt. Lett volna egy másik út is, melyet Deák Ferenc, a haza atyja 1867-ben, a Kiegyezéskor valósított meg – melyet az emigrációban élő Kossuth Lajos határozottan és kifejezetten ellenzett -, hiszen a századfordulóra az I. Világháborúig aranykor következett be Magyarországon, és soha nem fejlődött ez az ország önmagához képest annyit, mint akkor, az osztrákokkal összefogva a Monarchiában. A fegyveres harc, de akár a verbális is szembeállítja országunkat Európával, és a környező népekkel, mely Széchenyi szavai szerint lassan mégis rabigába dönti ezt az országot.
A magyar történelem sajnos ezt igazolja évszázadokon keresztül.
Nem véletlen az, hogy ennek a csodálatos embernek, Széchenyinek, látva az ország tragédiába vezető „forradalmi útját”, elborult az agya, hiszen lelkiismeretes ember lévén, képtelen volt elviselni azt.

Egy demokráciában az erkölcs alapján kell állni, s az ország gyarapodását elérni csak az a politikai vezetés képes, természetesen az ellenzékkel együtt, aki a kor hiányosságait is feltárja. Széchenyi hazaszeretétől vezettetve az anyaföldet nem kopár tájként akarta látni, hanem viruló kertekként. A viruló kertek megvalósításáért politikai egyetértésre kell törekedni. Ő ezt így fogalmazta meg: „Ha hazánk nagyjai egy és más közhasznú cél végett egyetértenének, s közakarattal, s közerővel törekednének a haza javát előmozdítani, mi lenne néhány esztendő múlva hazánkbul!”

Ez egy igazi államférfi országépítő víziója, s nem az, amit ma tapasztalunk, az egyéni és bandaérdekek minden nemes cél fölé való helyezése, az esztelen, öncélú vagyongyarapítás, mely előbb-utóbb hazánk anyagi és erkölcsi kiüresedéséhez fog vezetni, nem beszélve a nemzetközi, európai elmarasztalásról, és az előbb-utóbb bekövetkező kirekesztésről.

Nem mindig mindenkivel szemben kell állni, hanem kellő okos diplomáciával a nagyhatalmakat megnyerni, beleértve az Európai Uniót, hazánk céljainak megvalósításához.

ábrahám