Oroszországban, de Kínában is vannak olyan városok, melyek lélekszáma meghaladja a tízmilliót, sőt a harmincmilliót is.
A létünkből fakadó adottságunk meg kellene, hogy határozza külpolitikánkat is. 1848-49-ben a szabadságharc idején sajnos a nemzetközi helyzet nem igazán kedvezett a forradalmunknak, s 1956-ban pedig még inkább nem. Ugyanis 1956-ban, a forradalom idején alig tíz évvel voltunk túl a II. Világháború befejezésétől, és érvényben volt még az úgynevezett Jaltai Egyezmény, mely szerint hazánk a keleti blokkba tartozott, azaz a Szovjetunió felügyelete alá, mert így egyeztek meg a győztes hatalmak a fejünk felett Sztálin elvtárssal.
Történt mindez azért, mert az I. Világháború befejezését követő trianoni revanspolitikánk miatt mi maradtunk a hitleri fasiszta Németország utolsó csatlósai. A németeket két államra osztották a győztesek, a Nyugat által megszállt Német Szövetségi Köztársaságra, és a Szovjetunió által megszállt Német Demokratikus Köztársaságra.
Ellentétben velünk, a németek tanultak a vereségből is, és sikeresen politizáltak országuk újraegyesítése érdekében, pedig velünk szemben, ők mégis csak egy nyolcvanmilliós nemzet, s ma Európa egyik vezető ereje.

Számunkra a történelmi ajándék 1989-ben jött el, amikor a nemzetközi helyzet úgy alakult, hogy Gorbacsov a Szovjetunió utolsó főtitkára megegyezett Málta szigetén Georg W. Bushsal, az akkori amerikai elnökkel, hogy a szovjetek kivonulnak Kelet-Európából. Ezzel tulajdonképpen a kelet-európai országok, melyek a szovjet blokkban éltek, saját sorsukat a kezükbe tudták venni. Ekkor eufórikus hangulat uralkodott hazánkban is, ezt az időszakot rendszerváltásnak neveztük.

Az egypártrendszer helyett kialakult a többpártrendszer, és a demokrácia olyan alapjait sikerült lerakni, mint az Alkotmánybíróság létrehozása, a szabad sajtó, sőt az időközi szabad választások intézményét is. Megvalósult a nemzeti szuverenitás, azaz függetlenség, még hazánk vonatkozásában  történelmünk során először. Amit 1956-ban nem sikerült elérni, az akkori nemzetközi helyzet miatt, azt 1989-ben viszont igen.

De persze az egypártrendszer nem múlt el nyomtalanul a lelkekben. Az itt élő állampolgárok sohasem éltek igazi demokráciában Magyarországon. Ahhoz voltak szokva, hogy van egy hatalmi központ, ma nevezzük ezt centrális politikai erőtérnek, amely lassan a többpártrendszer intézményét is megkérdőjelezi és felfalja.

Igen, a magyar ember ahhoz van hozzászokva, hogy fentről majd megmondják, és a demokráciát úgy általában a felesleges vitatkozás intézményének tartja. A magyar ember ezért oda áll, ahol az erőt érzékeli, lett légyen az politikai vagy fizikai amiatt, hogy érdekeit így érvényre tudja juttatni feudális behódoltsága révén.
A meglévő hatalommal mindig is úgy volt ez a nép, hogy inkább csak maradjon, mert ezt már ismerjük, igaz, hogy nem jó, de hát lehetne rosszabb is…

Manapság divat – hangsúlyozom félelemből – azt állítani, hogy én nem politizálok, ami véleményem szerint kifejezetten a félelem és a gyávaság jele. A magyar ember elfogadja azt, hogy akik fenn vannak, azok azt csinálnak, amit akarnak, meg aki fent van, az úgy is lop, ki többet, ki kevesebbet.

Ma már kimondhatjuk, hogy azzal a történelmi ajándékkal, amelyet 1989-ben kaptunk a sorstól a nemzetközi helyzet alakulása kapcsán, nem igazán tudtunk élni, és vészesen haladunk az illiberális egypártrendszer felé.

A mostani őszi önkormányzati választások is meg fogják mutatni, hogy ez a nép elindul-e ismét a változás útján, amelyben 1989., a rendszerváltás példáját tekintve bizony csalódott. Lesz-e még bizalma és ereje ahhoz, hogy végrehajtson egy második rendszerváltást, és megtartsa annak jó irányát.

ábrahám