A két korszak sajtója még csak „köszönőviszonyban” sincs egymással! De még a rendszerváltást megelőző időszak utolsó két évtizedében megjelenő Kőrösi Híradó, és a Hírlap színvonala is messze-messze meghaladta a mai ÖH-t!
Hogy mást ne említsünk, például történelmünk évfordulóira majd minden esetben megemlékeztek! A „majd minden” megjegyzés a szocializmus évtizedeinek történelemszemléletéből ered, amikor is történelmi, „sátoros” ünnepeink nemzeti tartalmát „illetlenség” volt hangsúlyozni, annak internacionalista – ha volt ilyen? – tartalmával szemben!

Nos, így jutottunk el a jelenhez, az „Önkívületi Hírek” szerkesztésének elveihez, és gyakorlatához! Ugyanis, mióta Czira Szabolcs polgármester „főszerkeszti” a lapot, sok féle hír – hírecske – kerül bele, de a múltból, egyetlen egy várostörténeti esemény? Soha!
Van benne viszont „tücsök és bogár” – boldogult Peterdi Pál humorista találmánya! – már ami a sok zöldséget és sületlenséget, gyűlölködést illeti!
Elmaradt példák sokaságával lehetne megtámogatni a fentieket, de most térjünk az ünnepi évfordulóra, az éppen 1110 éve zajlott „Pozsonyi csatára”!
A korabeli annalesek – évkönyvek, krónikák – feljegyzései szerint 907. július 4. és 7-e között zajlott a kor egyik hosszú időtávú következményekkel járó ütközete, a mai Pozsony, akkor Braslavespurch határában.

A szemben álló felek – egyik oldalon a Duna mentén haladó Keleti-frank, bajor-sváb haderő, a másik oldalon a magyar törzsszövetség – létszámáról, és a csata lefolyásáról a „Salzburgi krónika”, és a „Fuldai évkönyv” ad számot. Valamint a XVI században élt Aventius krónikája is.
Mivel akkor még nem beszélhetünk magyar írásbeliségről, csak az említett – esetleg még bizánci – forrásokra hagyatkozhatunk. Rovásírással nem lehetett történelmet írni!
Mielőtt rátérnénk az USA West Point-i katonai akadémián is tananyag csata lefolyására, vessünk egy pillantást a magyarok vezette törzsszövetség Honfoglalás utánit állapotára.
Napjainkban elfogadott tény, hogy a Kárpátok karéjába foglalt terület jelentős részét 896-ra foglalták el, és jelentősebb harc nélkül vették birtokba őseink. Egy viszonylag rövid folyamat eredményeként. Miután az itt talált avar néptöredék, és szláv lakosság nem fejtett ki ellenállást fokozatosan terjeszkedtek előbb nyugat, majd déli irányban.
Főleg a nyugati előrenyomulást nem nézte jó szemmel a Keleti-frank birodalom, és miután a kilencszázas évek elejére Pannónia is a magyaroké lett, elérkezettnek látták az időt, „büntető-expedíció” indítására.
Ennek előzményeként, még 904-ben, a békés tárgyalásra hívott Kurszán vezért, és fegyveres kíséretét tőrbe csalták. A Fischa-folyó mentén, lakomázás közben mindenkit legyilkoltak.
Nos, a 3-4 ezerre tehető bajor-sváb sereg – lovasok, és gyalog nép – június 17-én kelt útra Ennsburgból. A hosszú, és fárasztó útra biztosított „hadtáp” hajón haladt a Dunán lefelé, két partján a kettéosztott két seregtest védelmében. A délieket Luitpold bajor herceg, az északiakat Theotmár Salzburg érseke vezette. A flottillának a szintén bajor Sieghardt volt a parancsnoka.
A magyarok gyorslábú lovaikon vették fel a harcérintkezést. S mivel körülbelül feleannyian voltak, mint a támadók – a törzsszövetség jelentős katonai ereje az akkor még a Nyírségben lévő központi szálláshely védelmét biztosította! – a Duna északi oldalán haladó seregtestre csapott le, valószínűleg július 4-én.

Ezzel egy időben, a félelmetes hírű számszeríjasok, égő taplót erősített nyilaikkal felgyújtották az utánpótlást szállító hajókat. Majd hatodikán, a győztes had, az éjszaka leple alatt átúsztatott a folyón, és meglepte a déli seregtestet. A nap folyamán, öldöklő küzdelemben ott is győzött.
A támadók, veszteségét jellemzi, hogy mindkét vezér – Luitpold és Theotmár – elesett. Rajtuk kívül még két püspök, három apát, és tizenkét gróf, gyakorlatilag a bajor nemesség színe-java elpusztult! Egyedül a flottaparancsnok, Sieghardt menekült meg, és vitte a hírt Ennsburgba a katasztrófáról.
Vitatható, hogy ki volt a magyarok vezére? Egyes források szerint a „honfoglaló” Árpád. Más források szerint, Ő akkor már nem élt. Van feljegyzés arról is, hogy Árpád is elesett a csatában, és valahol a Pilisben temették el, még az ősi, pogány szertartás szerint.
Nem tudni mi az igazság! Az viszont tény, hogy közel százharminc évig, nem érte a magyarokat nyugati irányból támadás, egészen 1030-ig! Sőt, még „kalandozhattak” is egy ideig, kedvükre...
Ez a nyugalmi idő elegendőnek bizonyult arra, hogy kiépüljön a nyugati típusú államszervezet, királlyal, egyházzal, és fejlődjön, erősödjön a társadalom.
Ezért kell emlékeznünk ma is a kereken ezerszáztíz esztendős Pozsonyi csatára!

Tóth Barna