A demokratikus politizálásban a politikai ellenfelet sohasem szabad ellenségnek tekinteni. Mert a gyűlölet, az engesztelhetetlen düh, az előítélet, a kirekesztés végletesen megoszthatja és meg is osztja az adott társadalmat.

Az ellenfelet, mint a sportban, tisztelni kell, mert ha legyőzzük, általa leszünk elismertebbek, nagyobbak és többek. A sportban a sportolók ezt már megoldották, hiszen komoly küzdelmek után a győztes és a vesztes egymás nyakába borul, és kéz a kézben köszöni meg a nézőknek a szurkolást, és a bíróknak az igazságos bíráskodást.
A mai magyarországi politizálásban ez sajnos nem így van, itt az ellenzék, vagyis az ellenség teljes kiszorítása a cél a társadalomból. Orbán Viktor miniszterelnök egyszer már kijelentette, hogy a kétharmados kormánypárti többséggel rendelkező parlament ellenzék nélkül is működik.
Igen, ez valóban így van, és az ellenzék már lassan a parlamenti kiszorítottsága miatt nem képes hatékonyan politizálni. A mai magyar társadalomból a társadalmi csoportok kirekesztettsége miatt már nem alapozhatunk az általános humanizmus egyetemes érvényű kötelezettségére, az együttérzésre, az empátiára.
Ez viszont tragikus következményekkel járhat egy nemzetállam esetében, amely úgymond csak a saját polgárait akarja elismerni a saját maga által felállított kritériumok alapján. Az emberi társadalom nem egy állattenyésztő telep, ahol felsőbbrendű fajokat állítanak elő. A nácik is ebbe a fajelméletbe buktak bele, hiszen nem akartak mást németnek elismerni, mint a magas, szőke, kékszemű, úgynevezett árjákat. Az valahogy nem tűnt fel a náci Németországban senkinek sem, hogy Hitler Adolf sem rendelkezett ezekkel a tulajdonságokkal, nem beszélve arról, hogy ő ráadásul osztrák volt.
A fajelméletnek népirtás lett a következménye, melyet talán Martin Niemöller lelkész sorai örökítettek drámaian meg, amikor az emberek közömbösséget mutattak mások sorsa iránt.
Idézem: „Amikor a nácik elvitték a kommunistákat,/ Csendben maradtam. /Hisz nem voltam kommunista. /Amikor a szakszervezeti tagokat vitték el, /Csendben maradtam. /Hisz nem voltam szakszervezeti tag. /Amikor a szocialistákat bezárták, /Csendben maradtam. /Hiszen nem voltam szocialista. /Amikor a zsidókat bezárták, /Csendben maradtam. /Hisz nem voltam zsidó. /Amikorra engem vittek el, /Nem maradt senki, /Aki tiltakozott volna.”

Igen, ha az ember nem vállal másokkal közösséget, nem fog össze velük, akkor bizony nincs aki kiálljon majd érte. Lássuk be, mindannyian emberek vagyunk, és tudatosuljon bennünk az, hogy tiszteljük közös emberi mivoltunkat. Nem szabad tehát egy demokráciában különbséget tenni ember és ember között.
Ha valóban hiszünk egymásban és kereszténynek mondjuk magunkat, akkor nem lehet olyan kijelentéseket tenni, mint ahogyan a média kormányzati hangadója tett korábban Ferenc pápával kapcsolatban, akit egy dél-amerikai migráns bugyuta vénembernek titulált.

Ugyanettől a pápától aztán a hatalom civil szervezete nem átallott erkölcsi védelmet kérni Niedermüller Péter kerületi polgármester szavaival szemben. Ez valahogy nem fér bele példának okáért a kereszténység, és egymás tiszteletébe.

ábrahám