Már az odavezető út is „élményekkel” teli volt, hiszen a hétvégi, pénteki autósok kétféle stílusban vezetnek. Az egyik részük azt hiszi, sportkocsit vezet, és bizonyítani akarja ország-világ előtt, hogy ő a legjobb pilóta! Akkor is kielőz, ha szembe jönnek, majd megoldja a másik. Hiszen neki mindenhol elsőbbsége van. A másik csoport, két kézzel majd megfojtja a kormányt, és levegőt is alig vesz, nem beszélve arról, hogy meredten előre néz, és egyszerűen nem is érzi a forgalom ritmusát. Mindez történik a hazafele tartó kamionok vonatszerű oszlopa mellett és mögött.
A máskor másfél óránál nem hosszabb út így jó egy órával bővül…

Ha az út során városba értünk, akkor megint két csoport van: az egyik autós csoport úgy csap le a gyalogátkelő helyen átkelő gyalogosokra, mint héja a megriadt kiscsibékre. A másik csoport viszont öt-tíz méterre megáll a gyalogátkelőhely előtt, és mindenkinek mutogat, aki a járdán van, hogy átkelhet előtte.
Mondanom sem kell, mindkét magatartás rendkívül balesetveszélyes.

A kiválasztott szálloda étterme, de a strandja is önkiszolgáló jellegű volt, azaz egy pult előtt kellett sorjában elhaladni, kérve a megkívánt ételt, és a végén a pénztárnál fizetni. Mondanom sem kell, hogy a jó magyarok a pénztár felől közelítették meg -családostul- az önkiszolgáló pultot, zsűrizve végig az ételeket, és persze akadályozva a tálcát és evőeszközt vivőket, a kijelölt irányba való haladásban.
Délelőtt tíz órakor, a strandnyitáskor minden alkalommal húsz-harminc fő várakozott – hotelvendégek és a városi strandozók együtt -, de csak egy pénztáros volt, aki még ráadásul a fakultatív programokra (masszázs, sószoba, manikür-pedikür, stb) való jelentkezéseket is intézte.
Ez minden nap így ment, és senkinek nem jutott eszébe, hogy a hotel vendégeket külön kellene kezelni, azaz fakultatív bejárást biztosítani a strandra.
De ezután még nem volt vége, a fedett gyógymedence műanyag pihenő heverői már törülközőkkel le voltak foglalva úgy, hogy még senki sem volt ott.
A rejtélyt megfejtettük, a rutinos strandozók a szálloda törülközőit az előző nap záróra előtt terítették le az ágyakra. Ügyes, nem?
Persze, csak kora délután, az ebéd befejeztével jelentek meg, és jóleső érzéssel vették tudomásul, hogy egész délelőtt ezeken az ágyakon nem pihenhetett senki sem.

Mi ez, ha nem egy nagy siker kis hazánkban?

Persze tudom, hogy ezek kis dolgok, mint például az asztalfoglalások is a hotel éttermében, amikor a gyanútlan vendég nem tud leülni, de persze az asztalfoglalók csak az étkezési idő letelte előtt tíz perccel jelennek meg.
A recepciónál is külön örömet okoz egyeseknek, ha a felesleges kérdezősködésükkel feltarthatják a sort, és akkor boldogok, amikor már jó tízen várakozunk már arra, hogy a kulcsainkat átvegyük, vagy leadjuk.
Szóval ilyen a magyar valóság: a végtelenségig önzők és udvariatlanok vagyunk, továbbá nem vagyunk tekintettel másokra.
Nem ilyen volt ez a nép, de most már a magyar a magyarban is legyőzendő, de legalább megleckéztetendő embert lát.

Hajrá magyarok, hajrá Magyarország!

Ezzel a magatartással sehol a világon nem fognak szeretni bennünket, de itthon sem egymást!

ábrahám