„Adolf Hitler, a világháborút nézve, vesztes volt, ami viszont a zsidókról szóló álmát illeti, szinte győztesnek tekinthetnénk. Az európai zsidók kétharmadát legyilkolni: ez már komoly teljesítmény. Unokafivéremet és engem leszámítva sikerült gázba-tűzbe tüntetnie valahány iskolatársamat unokahúgaimmal együtt.

Ez talán magyarázza érzelmeimet a valóságos tettesek iránt. A moralista kérdezőktől elfordítom a fejemet, és visszanézve rájuk azt mondom: se bosszú, se megbocsátás. A tetteseknek a saját bűntudatukkal együtt kell élniük. Meddig? Életfogytiglan. A gyilkos holtáig gyilkos marad. Megátkozta önmagát. Akárhogy is próbál felejteni, magyarázkodni, hiába. Ez már vele marad. Egész biográfiánk velünk marad.

A zsidóellenes beszédek radikális végig vitelét erkölcsükké fogadó emberek úgy vélték, hogy nem szabad az emberiesség bűnébe esniük, és hogy nincs kímélet a csecsemőknek sem. Akármilyen kedvesnek látszanak, nem kedvesek, zsidók. Ha az anyjuk nem engedi el a kezüket, akkor megy a babával a zuhanyozóba, és onnan átrakodható a kemencébe. (…) Minek következtében a kisvárosban, ahol gyerekkoromat töltöttem, az átlagos európai arány érvényesült, tizennégyezer lakosból zsidók voltak ezren, megöltek 670-et, visszajött 330, és ezek később több szakaszban maguk mentek el. Úgyhogy ma már nincsen egy sem.

 (…) A magyar parlamentben a képviselők már a háború előtt alaposan megvitatták a témát, a katolikus hercegprímás és a református püspökkar elnöke is elfogadásra ajánlotta a zsidótörvények javaslatát. Az elsőt követte a második, a harmadik, majd 1944 tavaszán nyomban a német megszállás után pergőtűz sebességgel egyik rendelet után pattogott a másik, behozták az egész lemaradást a német mintától.

(…) Se apa, se anya, már csak mi, gyerekek; így is lehetett élni, de tanácsosnak látszott kisvárosunkból elmenni Budapestre, ahova rokonok is hívtak bennünket. Zsidóknak azonban már tilos volt utazniuk. Hogy mégis mehessünk, egy ismerős, jobboldali ügyvéd közvetítésével, tizenegy éves koromban, szüleim megmaradt és elrejtett pénzével, egy nagyobb ház árával megvesztegettem az illetékes hatóságokat. Elbúcsúztam unokahúgomtól, Verától. Hajnalban elutaztunk a városi futballcsapat középcsatárának, a bátor Kádár Lalónak a kíséretével. Másnap reggel kisvárosunk összes zsidó lakosát elszállították a közeli, nagyváradi gettóba, onnan egy héttel később Auschwitzba, a tizennégy éven aluli gyerekeket pedig, köztük Verát is, gázzal megfojtották és elégették.

A Horthy kormányzó által legitimált kormány egy negyedév alatt deportálta az egész magyar vidéki zsidóságot, közel félmillió embert a határig magyar csendőr-, onnan német SS-kísérettel Auschwitzba.
(…) És mi van ma, hetven év múltán? Mindezekre nem gondolni sok embernek nem sikerül. Láttunk képeket, emlékezünk jelenetekre, elmélkedtünk róla, és mégsem értjük. Elképzelhetetlen, mert nem lehet elhinni, hogy ezt az eszelős aljasságot különben normális, olykor bizonyára kedves fiatalemberek tették. Ahhoz, hogy tegyék, ahhoz, hogy tenni tudják, az kellett, hogy a foglyot darabnak lássák, hogy az emberszerű lényben ne lássák az embert. Ahhoz az elméjükben kellett történnie valami elváltozásnak; amit lelki vakulásnak, is nevezhetnénk, aminek következtében a tettes semennyire sem tud azonosulni az áldozattal.

(…) Mesterségem szerint, naponta formázom a mondatokat. Gyerekkori lakóhelyemen, a Berettyóújfalu nevet viselő kisvárosban apai nagyapám segédeivel és inasaival vizeskannát, vödröt és mosófazekat készített a bádogos műhelyében, mielőtt áttért volna a kereskedésre, és a gyári áru viszonteladására. Minden reggel bement a műhelyébe és koraestig dolgozott az emberei társaságában. Ezzel válaszolt mindarra, ami napközben történt, és a vevők igényeire, akik alaposan megvizsgálták a portékáját. Ahogy a liszt jó volt, amit a búzájukból őröltek, úgy a horganyzott vizeskanna is jó volt, és több volt, mint a tárgy maga, benne volt a nagyapám, ahogy a lisztben benne volt a gazda. Egy zsidó iparos, és egy keresztény földműves elcserélte a munkáját, adták a művüket, amelybe belefeledkeztek, amelyért jót álltak. A zsidók néhányezer éve szerte a világon ilyen csereviszonyban vannak a környezetükkel. Adták a monoteizmust, a Tórát, a krónikákat, a zsoltárokat és a prófétákat. Az európai keresztények nem mondták, hogy ez az egész nekik nem kell. A zsidó portéka és a zsidó Jézus kellett.

(…)A háború után a helybeli ezer zsidóból háromszázharminc maradt életben, főként a fiatalabb férfiak, akik a magyar hadsereg alá rendelve munkaszolgálatot teljesítettek, és szerencséjük volt, mert egy környékbeli, ismerős volt a parancsnokuk, aki kanyargós menekülő-utakon magát is mentette, őket pedig épségben hazavezette. 1945 nyarán a szüleink hazatértek, és a miénk volt az egyetlen család a kisvárosban, amelyben anya, apa és a két gyermek, mind a négyen életben maradtunk. A budapesti zsidóknak a holokauszt üzemeiben különböző helyeken és formákban körülbelül a felét ölték meg.

(…)Ma már, hetven évvel később, inkább az odavezető út az érdekes, a szótól a tettig, és ami utána van: az előzmény és a következmény, a populista-fasiszta mozgósítás, a diktatúra kiépítése, és az ellenségként való definíció, amelyből ellenségként való determináció is lesz.

A zsidó volt a veszélyesnek mondott másik. Az egykedvű közöny, ez volt a háború alatt Németország és Európa lelki betegsége. A többi nép a zsidóirtásban talán lustább volt, és kevésbé elhatározott, mint a németek.

Egy kis átnevelő munkával lehet a baráti szomszédból gyilkos szomszédot is csinálni: a másként való definíció, az elvont ellenségképzés által.

(…)

A tudás: védőoltás. A gyűlölet és a közöny: betegség. A szeretet és az empátia: egészség. Mindannyian választunk.”

K.Zs.B.T.