De nemcsak a hatvan-hatvanöt év felettiek döntöttek így. És máris milyen elégedettek magukkal. A világhálón tudatják, hogy milyen ragyogóan bírják az otthonlétet, az otthonról végzett munkát, a családi életet, meg azt, hogy tanítják a gyerekeket a távoktatás kapcsán.
Mi mindenre is jó lám, ez a karantén? Sokan szinte újból felfedezik magukat és a közvetlen környezetüket, családjukat is. Sorra jelennek meg ez ügyben a tanácsadók, a szorongást, a félelmet oldó kommunikációs szakemberek. A kiváltságosok pedig nagy pénzekért különórákat vehetnek a karantén elviseléséből.

„Többet olvasok, többet beszélgetek a feleségemmel” – mondják. Pedig ennek még csak pár napja. Mikor e sorokat papírra vetem, most érkezett a hír, hogy részleges kijárási tilalmat rendelt el a kormány, tehát a múlt hét végétől lehet mindenkinek – előírás szerint – karanténozni.

Én meg arra gondolok, hogy hány idős embernek örökös karantén az élete, akik szülőjüket, házastársukat, esetleg gyermeküket gondozzák éveken, vagy évtizedeken át. Nem jószántukból kerültek ilyen helyzetbe, hiszen ezt az életet a sors kényszerítette rájuk. Ők nem büszkélkednek a karanténnal, nem írnak a közösségi oldalra, és nem dicsérik magukat. Nem dicsérik magukat, hogy milyen jól csinálják, és még az áldozatvállalást sem emlegetik, s nem jut idejük ecsetelni azt, hogy milyen jó társasági életet lehet karanténban élni, s nem jelentek meg tanácsadók okostelefonjuk képernyőjén, hogy oldják a szorongásaikat, és részt vállaljanak a felelősségből, amit amúgy sem lehet másra áthárítani.

A fiataloknak egyszerre csak feltűnik, hogy „tele a város öregekkel”, és ez érezhetően nem tetszik nekik. Biztosan többen vannak, mint ahogyan azt a fiatalok szeretnék. Mert az öregek nem bírják a nagyvárosi ritmust, lassúak, körülményesek, óvatoskodva kelnek át a zebrán, és még az üzletben is sokáig nézelődnek, nem beszélve arról, hogy akkor halásszák elő a pénzt a táskából, amikor fizetni kellene. Rosszul látnak, rosszul hallanak, feltartják a sort. Miért nem maradnak otthon? Pedig könnyen lehet, hogy ők is dolgoznak, mert egyszerűen nem tudnak megélni a nyugdíjukból.

Az öregek meg azt látják, hogy a fiatalok ötven flakon ásványvizet és száz csomag wc-papírt vesznek, mert félnek a holnaputántól. Az öregek meg csak két flakon vizet vesznek meg, mert csak annyit tudnak hazavinni, ezért aztán másnap is menni kell érte.

Igen, az öregek nem bíznak az ellátásban, és nem tudnak olyasmiben megbízni, amit kézzelfoghatóan nem látnak. Persze az is lehet, hogy éppenséggel háziorvosok, érsebészek, akik éppen a munkahelyükre gyógyítani indulnak. Ők is villamoson utaznak, mert már nem vezethetnek. De nincs is autójuk, s ha mégis lenne, akkor lassan hajtanak és körülményesen parkolnak. Németországban vagy Angliában dolgozik az unokájuk, aki pedig nem fogadja a hívásukat. Azok az öregek, akiket manapság az utcán látnak a fiatalok, valójában nagymamák és nagypapák, akik a karantén előtti időkben is gyermekeik gyermekeire ügyeltek, és ebédet főztek nekik. Míg a valódi szülők a munkahelyükön valami halaszthatatlan tevékenységet végeztek. Egy hét karantén van. Micsoda teljesítmény!

Bakonyiné Soós Magda