Az előadók már jelen vannak. Felnőtt férfiak. Tizenhárman várakoznak. Talán kicsit izgulnak is, hiszen nem profi színészek – kivéve a két külsős tagot. Valószínűleg sosem volt még hasonlóban részük. Új nekik az élmény. A nézőtér lassan megtelik. A helyiség szűkösnek bizonyul, többen állnak, nekem is nyújtogatni kell a nyakam. A darab közvetlenül a Mennyországról és a Pokolról szól, közvetve azonban a bűnök mibenlétéről, az igazságról, a szeretetről.  A vastaps után Győri Péter Benjámin evangélikus lelkész, esperes mond karácsonyi köszöntést. Ezt követően távoznom kell a többi vendéggel, mert hamarosan érkezik a következő „turnus”. A kísérő őr már vár minket.
A helyszín a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Büntetés-végrehajtási Intézet volt, az előadás szereplői pedig az intézmény fogvatartottjai.

Be kell, hogy valljam, félelemmel, vegyes izgalommal léptem be az intézménybe, mert nem voltam még hasonló helyen. Mindazonáltal mindig is vonzott a téma. Rengeteg dokumentumfilmet láttam a börtön világáról, és kedvenc játékfilmjeim között is előkelő helyen szerepelnek az elítéltekkel foglalkozó alkotások (A remény rabjai, Halálsoron, A kíméletlen). Így jónéhány sztereotípia élt bennem. Némelyik teljesült, némelyik nem.
Már a megérkezésem előtt „átvilágítottak” az adataim alapján, a regisztrációnál megkérdezték, van-e nálam bármilyen szúró-vágóeszköz, telefon. Utóbbit el kellett zárnom egy kis szekrénybe. Egy börtönőr volt a kalauzunk. Nélküle egy tapodtat sem mehettünk tovább a szó szoros értelmében. Egy idő után már nem is számoltam, hogy hány ajtó nyílt ki előttem, majd záródott be utánam. Ugyan nem jártam be a teljes intézményt, de egy részébe, ha csak futólag is, betekintést nyertem. A rendkívül steril folyosók hideg, klausztrofób borzongással töltöttek meg. A könyvtárszoba már-már idegennek hatott. Egy kis világ volt a világban. Egyedül a szekrényen álló „rabos szobor”, illetve a szabadság és fogság fogalom köré épülő rajzok árulkodtak arról, hogy még mindig büntetés-végrehajtási intézetben vagyok.
A színdarabot előadó emberek az érkezésemkor már a helyiségbe tömörültek. Vendégként nem volt interakcióm a fogvatartottakkal – kivéve az egyikkel, aki illedelmesen felém nyúlt, én pedig kezet ráztam vele. Többek között ez az apró mozdulat volt az, amely ledöntötte bennem a negatív gondolatokat, majd az elsőre zavarba ejtő látvány, hogy a bemutatásra került darab alkotója – a személy, akinek a meghívást köszönhettem – olyan természetességgel egyeztetett a fogvatartottakkal, akár velem. Ő nem más, mint Kiss Zsoltné Berényi Tünde, aki a MÁS-KÉP(P)! elnevezésű, Magyarország Kormánya és az Európai Unió támogatásával megvalósuló program keretén belül valami egészen szokatlan, ám mindenképp példaértékű dologra vállalkozott: kolléganőivel – Kovács Márta pedagógus-teológussal, Heinemann Ildikó evangélikus lelkésszel, pásztorálpszichológussal és Törökné Hajdú Judit szociális munkással – közel egy éven keresztül minden héten az intézetben mentálhigiénés tréningeket, csoportfoglalkozásokat, kommunikációs gyakorlatokat, konfliktuskezelési technikákat tartott a fogvatartottaknak. Vagyis azoknak az embereknek, akik esetében még nem született jogerős ítélet, így nem tudják, hogy meddig kell a falak között maradniuk. Ez lehet egy hónap, de akár egy évtized is.
Ha a börtönről beszélünk, akkor az általában erős indulatokat generál minden elbeszélőben. „Megérdemlik a sorsukat, maradjanak csak bent, kinek hiányoznak ők?!” – hangoztatja nagyon sok ember. Ha hihetünk a büntetés-végrehajtás igazságosságában, akkor minden bűnelkövető megkapja a méltó, tettéhez arányos ítéletet, azonban, ha a színfalak mögé tekintünk, a világ nem fekete-fehér. Csak bele kell gondolni, hogy valaki önhibáján kívül – egy súlyos baleset okozása miatt – is kerülhet börtönbe. Egyetlen deviáns cselekedet sem létezik önmagában, hanem rendszerint valamilyen súlyos előzménybe ágyazódik. Természetesen a rossz szociális környezet, abúzált gyermekkor sem ment fel senkit a bűnelkövetés terhe alól, viszont mindenképp árnyalja azt. A színdarabot előadó tizenegy fogvatartott háttere sem volt egyforma. Volt köztük fiatalabb és idősebb, alacsonyan képzett és háromdiplomás, kevésbé súlyos és súlyos bűnöket elkövető egyén is. A cél viszont közösséggé kovácsolta őket.
Kiss Zsoltné Berényi Tünde és Kovács Márta már több éve foglalkoznak a büntetés-végrehajtási intézetben élők pedagógiai célzatú foglalkoztatásával, programot írtak rájuk. Egy ilyen intézet célja ugyanis nem „csupán” az, hogy a bűnelkövetőket kivonja – egy időre – a társadalomból, hanem hogy a normál értékrendszer mentén hasznos tagként engedje vissza őket.

„Az a legfőbb, hogy reális célokat fogalmazzanak meg önmaguk számára, ezeket a célokat legális eszközökkel kell elérniük, továbbá rá kell vezetni őket arra, hogy ne egyénben, hanem csapatban, másokra is odafigyelve, azaz közösségben gondolkodjanak” – fogalmazta meg a projekt lényegét Tünde, a Körtánc Egyesület elnöke, a projekt vezetője. A közös munka eredményeként született meg a színdarab is, amelynek a bemutatójára én is meghívást kaptam.

A megvalósításában nagy segítséget nyújtott neki Kiss Zsolt is, aki nem kevésbé ismert az abonyi közönség számára, hiszen nem csak a kulturális élet rendszeres szereplője, hanem rendkívül magas szociális érzékenysége révén a Speciális Otthon csapatának megbecsült tagja. Vagyis nagyon jól tudja, hogyan kell viszonyulni azokhoz a személyekhez, akiket a nagytöbbség kivetett magából. Kecskeméti Róberttel együtt ő is szereplője volt a színdarabnak, amely a jó és rossz kérdéskörét járta körül. Ha belegondolunk, a művészet a legalkalmasabb kifejezőforma ennek a boncolgatására, illetve hasznos csatorna arra is, hogy az esetleges deviáns magatartásformákat legális formában vezesse le valaki. (Nem véletlen a mondás, hogy nagyon sok művésznek van/volt valamilyen „defektje”.)

Az előadott színdarab igazi ereje és lényege a mögöttes tartalmában, illetve az azt megelőző temérdek munkában volt. A fogvatartottak önként vállalták azt, hogy bemutatnak valami szépet, amelynek nem csak előadói, hanem létrehozói voltak.
Számomra a legfontosabb üzenete az volt a látottaknak, hogy az előadásban résztvevők nem megátalkodott, velejéig romlott figurák, hanem emberek! Nagyon sok múlik a társadalom későbbi megítélésén: szabadulásuk után engedi-e őket „embernek” maradni, vagy elutasítja őket. Ez a felelősség mindenkit terhel!
A megvalósítók munkája rávilágít arra, hogy a börtön világa nem „csak” az agresszió melegágya. Azon fáradoznak, hogy életcélt, esélyt és reményt adjanak azoknak, akikről mások lemondanának. Hiszen a remény sosem harmóniából születik – még sincs nála magasztosabb és ártatlanabb.

Jandácsik Pál