Dr. Erdélyi Zsolt azon vállalkozó kedvű fiatalok egyike volt, akik ellátogattak ebbe a „misztikus” világba, amelyet ugyan számos tévhit övez, de a híradásokból ismert kegyetlen megtorlások mellett talán mégis az átlagemberek mindennapjainak természetes beletörődömsége a legdöbbenetesebb. Az, hogy nem szenvednek semmiben sem hiányt, mert nincs tudomásuk annak a mibenlétéről, hiszen esélyük sincs arra, hogy megtapasztalhassák, hogyan élnek más országok népei. Miféle futurisztikus helyen lehet például vízum nélkül a városok között utazni? Hogyan lehet eligazodni kettőnél több tv-csatorna között? Azonban fontos azt is leszögezni, hogy a vidéki nélkülözéssel szemben például a nagyobb városokban – viszonylag – jó módban élnek a lakosok.
Dr. Erdélyi Zsolt abonyi Kultúra Házában tartott október 17-i előadása az észak-koreai emberek mindennapjairól szólt, szokásaikról, illetve az őket körülvevő propagandáról. Emellett számos kiadványt, anyagot sikerült Magyarországra mentenie – olyanokat is (észak-koreai pénz), amelyek a helyi szabályokba ütköznek. Ezeket szintén megmutatta – rengeteg személyes fényképével együtt – a hallgatóknak.

Jandácsik Pál (továbbiakban: J. P.): Hogyan jutottál el ebbe a nagyon zárt országba?
Erdélyi Zsolt (továbbiakban: E. Zs.): Öt évvel ezelőtt kezdtem el feltérképezni a lehetőségeket. Eljutottam az ország bécsi nagykövetségéig, ahol közölték velem, hogy vízumot a magyar nagykövetség rendszerváltás utáni bezárása óta nem tudnak közvetlenül adni. Számos Észak-Koreával foglalkozó előadásra elmentem, jártam az ELTE tanszékén is, ahol találkoztam olyan emberekkel, akik már jártak Dél- és Észak-Koreában is. Tőlük informálódtam arról, hogyan jutottak ki. Ekkor megismerkedtem egy olyan korombéli sráccal, aki hozzám hasonlóan érdeklődést mutatott az ország iránt. Elhatároztunk, hogy egymást bátorítva kiutazunk együtt. Felkerestünk egy kínai utazási irodát, ahol 50 dollárért (nagyjából 15 ezer forint) elintézték nekünk a vízumot. Amikor elmentünk Kínába, kézbe is kaptuk azt, így szabad utat nyertünk Észak-Koreába.

J. P.: A legtöbb beszámoló szerint az országba érkező turisták csak a „kirakat helyeket” nézhetik meg. Csak azt láthatod, amit a rendszer engedni lát. Te is ezt érezted, amikor ott voltál?
E. Zs.: Teljes mértékben. Egy-két olyan fényképet sikerült készítenem, amik talán bemutatják az igazi Észak-Koreát. Az ott töltött nyolc napból hét és fél napban csak „kirakat helyekkel”, „kirakat emberekkel” találkoztam, illetve a reptéren szigorral is. Kijelentették, hogy csak oda mehetünk, ahova engedélyt adnak, arról csinálhattunk fényképeket, amiket ők jóváhagytak. Ezekről mind a minisztérium rendelkezett.

J. P.: Azt a néhány nem „kirakat” fotót hogyan sikerült kivitelezned?
E. Zs.: A phenjani metrón ülve készítettünk fotókat idősebbekről, akik a vállukon szalmabálákat cipeltek le a metróba. Az este folyamán odamentek hozzánk az idegenvezetők – akik egyfajta állami ügynökként megfigyelik a külföldieket –, és kérték, hogy adjuk át nekik a fényképezőgépeket, hogy azok tartalmát ellenőrizhessék, mert tudomásukra jutott, hogy olyan képeket készítettünk, amelyekre nem volt engedélyünk. Az országból való távozás után a csoporttársakkal megbeszéltük, hogy valószínűleg a metrón utazó emberek között is voltak beépített ügynökök, akiknek az volt a feladata, hogy szemmel tartsanak minket.

J. P.: Nem féltél valamiféle megtorlástól?
E. Zs.: A magyarokat barátként fogadják – az országunk szocialista múltja miatt. Még él az emlékezetükben Kádár, de még Rákosi is. A koreai háború idején nagyon sok magyar orvos utazott Észak-Koreába. Erre ők a mai napig emlékeznek, hálásak érte. Ha csináltunk volna valami nem odaillőt, a legsúlyosabb esetben valószínűleg csak kiutasítanak minket. Ezzel szemben a sajtó felkapta a hírt egy 15 évnyi kényszermunkára ítélt amerikai fiatalról (Otto Warmbier), akinek a bűne mindössze annyi volt, hogy ki akart vinni egy plakátot az országból. Ugyan 17 hónapnyi fogság után kiengedték, de olyan megrázkódtatások érték ezen idő alatt, hogy már nincs az élők sorában.
Persze a félelem légkörét mi is folyamatosan éreztük, főleg a kilépésnél, de ezt utólag inkább csak egy erősebb színjátéknak tartom az észak-koreaiak részéről. Semmi rosszat nem akartak velünk tenni az ellenőrök, annak ellenére, hogy ezt éreztük. Egy figyelmeztetést viszont kaptam, ugyanis a „The Pyongyang Times” újságot rosszul hajtottam össze, így véletlenül félbevágtam a címlapon szereplő Kim Dzsongun fejét. A vezetők nyomtatott képét is tisztelik, ezért a tömegközlekedési megállókban üvegvitrinek mögül olvassák az újságokat az utazók, nehogy esetleg összegyűrjék véletlenül azokat.

J. P.: Szerinted miért létezik ilyen hosszú ideje ez a diktatúra? Véget érhet a Kim-dinasztia uralma valaha?
E. Zs.: Akkor értettem meg az észak-koreai emberek diktatúrával szembeni elfogadását, amikor a koreai néplelket vizsgáltuk. Nagyon sok könyvet olvastam ezzel kapcsolatban. Észak-Koreában nagyon fontos az idősek és a rang tisztelete. Ha ott valakit elnökké, tanácselnökké, polgármesterré választanak, akkor annyira tisztelik ezért, hogy fel sem merül senkiben a tévedhetetlensége. Ez Dél-Koreára is jellemző. Ott is nagyon tisztelik a vezetőket. Évekkel ezelőtt csak egy nagyon nagy korrupciós botrány miatt bukott meg egy politikus, de a nép általában véve elnézi a botlásokat. Ugyanez a helyzet Észak-Koreával is, de ott olyan ideológiát raktak e mögé, amely elhiteti velük, hogy az ország határain túl csak rossz vár az emberekre. Az ellenségképük rendkívül erős. Az óvodáskortól a halálukig ezt plántálják beléjük. Egyrészt amerikai és idegen ellenesség veszi körül őket, másrészt az, hogy ezektől az ártalmaktól csak a Kim-dinasztia védheti meg őket. Kim Ir Szen 1994-es halála után egy vallási vonulatot is adtak az észak-koreai eszmerendszerhez. A kommunizmust vegyítették egy vallási rendszerrel.
Az észak-koreai rezsim nem fog felbomlani, belülről biztosan esélytelen a megtörése. Minden telefonhálózat egyetlen gombnyomással lekapcsolható az országban. Ha bármiféle mozgolódás történne, azt egyből elfojtanák.
Észak-Korea hadserege az ötödik legnagyobb a világban. Olyan körülmények uralkodnak, amelyek semmiféle változást nem tesznek lehetővé – csak a vezető által. Nem lesz koreai tavasz. Csak akkor lehetne nagyobb változás, ha Dél-Korea és az Amerikai Egyesült Államok összefogna, és lerohanná Észak-Koreát, de ez esetben Kína és Oroszország is bekapcsolódna a történésekbe, és így egy olyan háború törne ki, amely több tízmillió ember halálával járna pár nap leforgása alatt. Ez senkinek sem hiányzik, így ez a változás valójában egyik félnek sem az érdeke.

Jandácsik Pál