Nagyon régóta álmom a Spanyolországon áthúzódó El Camino 800 km-es távjának megjárása, s állandóan foglalkoztat a gondolat, hogy milyen lehet nap nap után gyalogolni nagyobb távokat. Rendszeresen túrázok, akár 40-50 km-t is teljesítménytúrák keretében, azonban ez mindig csak egy nap. Tudomást szereztem róla, hogy Magyarországon van az El Caminonak egy olyan felszentelt szakasza (Camino Húngaro), amely része a Santiago de Compostelláig vezető útnak, ezért megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy először ezt járom végig. Az utóbbi időben az életemben vannak/voltak olyan változások, elakadások, amelyek megnehezítették a mindennapjaimat így éppen elérkezettnek láttam az időt egy zarándoklatra.
A döntés hirtelen jött, előkészületre nem igazán volt időm. Megvettem a hátizsákot, a hálózsákot, megrendeltem az út igazolásához szükséges Zarándok útlevelet, lefoglaltam a szállásokat és a döntéstől számított egy héten belül már úton is voltam. A legnehezebb a hozzám közel álló emberekkel volt elfogadtatni, hogy útnak indulok, s legfőképpen, hogy egyedül.

A Budapesttől Lébényig tartó utat a Szent Jakab Baráti Kör által javasolt szakaszokban 8 nap alatt jártam meg, ami naponta 25-36 km gyaloglást jelentett. Zarándokszállásokon (magán szállás, vendégház, közösségi ház, plébánia vendégháza) szálltam meg az út során.

A legnehezebb az első nap volt, eltévedtem, és egy olyan erdőrészre kerültem, ahonnan csak nehezen tudtam kijutni. Sérüléseket is szereztem. Utólag tudtam meg, hogy Budakeszi környékén azon a szakaszon nem engedélyezte az erdő tulajdonosa a jelzések kirakását, illetve más félrevezető jelzések kerültek ki, ez vezetett félre. Az út többi része jól kijelölt, könnyen követhető volt. A gyaloglás az első pár nap után már olyan automatikus volt, hogy szinte maguktól mentek a lábaim, szerencsére vízhólyag és izomláz sem jelentkezett.
A legjobb érzés, hogy az út során annyi bíztatást és szeretetet kaptam, s főként olyan emberektől, akikről nem is gondoltam. Útközben sok embert ismertem meg, kihelyezett motiváló feliratok segítettek, s nem egyszer el is érzékenyültem az Út során. Azt mondhatom, hogy az életemet tekintve is sok mindenre választ kaptam, egy váratlan helyzet, egy szentmise, de volt, hogy egy útközbeni tárgy által. Az Út adott feladatokat és akadályokat is, nem minden úgy történt ahogy terveztem, előfordult, hogy változtatott az elhatározásaimon, de utólag mindig bebizonyosodott, hogy az úgy volt jó. Azt is elmondhatom, hogy esőben és szikrázó napsütésben, sárban és nagy homokban, gyönyörű tájakon és ingerszegény környezetben is kellett gyalogolnom. Röviden ezt el sem lehet mondani.

A megérkezés különös élmény volt. Az érzéseim nem is tudom szavakba foglalni. Egy álmom valósult meg, s hihetetlen erőt és bátorságot éreztem magamban.  

A Szent Jakab látogató központban egy tanúsítványt kaptam a megérkezésemről.  
Most, hogy hazaérkeztem kicsit ürességet érzek, egyszerűen hiányzik az Út, a napi megszokott rutin, a természet közelsége. Ami biztos, hogy már a hazaérkezésem másnapján visszataláltam önmagamhoz, s elkezdtem változásokat eszközölni az életemben. Azt hiszem készen állok a nagy Útra, a szükséges útlevelem is megvan már hozzá, azt viszont még nem tudom, hogy mikor indulok. A zarándokok sokszor kérdezik „És mi lesz azután?”- Az Élet!

A lélekhez szóló élménybeszámoló után tiszta szívből kívánjuk Évinek, hogy élete minden területén elérje céljait!
A nagy utazáson kísérje őt szeretet és szerencse és a jóisten áldása, hogy erőben, egészségben mesélhessen róla nekünk, itthon maradóknak!

Kasza Csabáné
Legyünk Kocsér Jó Gazdái