Tekintettel arra, hogy elsősorban a város koldusainak menedékhelyéül szolgált – ezért hívták „koldusházának” is – még a kor, hasonló intézményeinek megfelelő felszereltségének sem felelt meg. Annak viszont igen, hogy a megsérült koldusokat a városi „seborvos” lássa el, és kezelje.
A város levéltárában őrzött iratokból kiderült, hogy a kórház is egyike volt azoknak a megvalósításra váró ügyeknek, melyek időről-időre megosztották a közvéleményt. Voltak, akik presztízs-kérdésként kezelték. Míg mások a városi lét velejárójának.
Az ellenzők szerint a kórház amolyan önmagáért való „magamutogatás”. Ám voltak ennél sokkal logikusabb érvek is. Például az, hogy amennyiben lesz kórház, akkor annak versenyképesnek kell lennie, a két szomszéd, már működő gyógy intézményeivel szemben. Ez a kívánalom beláthatatlan, kalkulálhatatlan költségtöbbletet jelenthetett volna.
De még volt egy mindenki számára elfogadott előítélet is! A kor vidéki Magyarországán nem volt még társadalmilag elfogadott a kórházi ápolás-gyógyítás gyakorlata. Sokan gondolkodtak úgy, hogy az a nyavalya, ami nem gyógyítható házi körülmények között, az úgy is elviszi a beteget – előbb-utóbb.
Tehát minek a kórház?
Így a kórház még jó ideig a szegényebb népréteg, az elesettek, támasz nélküliek ápolását szolgálta, mint a gyógyulás utolsó lehetősége. Ebből csak a koporsó következhetett! Erre jó példa a kőrösi „Járványkórház”, ami a XIX. század végén épült a reformátustemető Kecskeméti út bejáratánál.
Annak múltjához tartozik, hogy a „felszabadító” szovjet hadsereg, Kőrösön szállásoló alakulata, évtizedekig sertéstenyésztésre használta a kiszuperált épületegyüttest. Kivonulásuk – 1991! – után a város lebontatta az egészet. Mára nyoma sincs. Talán egy szolid emléktáblát megérdemelt volna…
A „számadáskönyvek”, és tanácsülési jegyzőkönyvek azt bizonyítják, hogy elődeink igyekeztek gondoskodni az egészségükben megrokkantakról. Vagy segéllyel – pénz, élelem, ruha – vagy az „ispotályban” történő elhelyezéssel, ahol gondjukat viselték. Az első valahol a mai katolikus óvoda környékén állhatott, mint „koldus ház”, és amit összedűlése előtt, még időben lebontottak.
Ezt követen épült meg 1847-ben a város akkori lakott részének szélén, a mai Kórház utcában az az „ápolda”, mely kezdetben a koldusok menedékéül szolgált. Első igazgatója Vajda László volt.
Még 1853-ban elkészült a „Szegényápoló Intézet Alapszabálya” is, a két városi főorvos, Fodor László, és Károlyi Sámuel munkájaként. Majd miután a városi szegényeket is itt ápolták, az utód, Nemcsik János kezdeményezésére, 1861-ben új szárnnyal kibővítették. Attól kezdve ez az új épület kórházként funkcionált, elkülönítve a koldusok lakrészétől, de azzal közös felügyelet és irányítás alatt.
Az „ápolda” kórház-funkciója a század végére megszűnt, miután az említett „Járványkórház” működni kezdett, ahol elsősorban valóban járvány-betegeket – pestis, kolera, diftéria, tbc. – gyógyítottak. Miután ezeket a nyavalyákat a megelőzés erősödésével sikerült visszaszorítani, az évek múlásával vesztett fontosságából. Ezért nem volt állandó ápolószemélyzet, csak a „felügyelő”, és a szükségszerinti orvos.
Az épület nem maradt funkció nélkül, mert az akkor még városszéli putrikban lakó cigány-lakosság kritikán aluli higiénés állapotán időnkénti fertőtlenítéssel, fürdetéssel igyekezett a hatóság javítani.
Egészen 1930-ig nem történt jelentősebb változás Kőrösön „kórház-ügyben”!
Akkor állami segítséggel, dr. Torday Béla városi főorvos közreműködésével „modernizálták” a kórházat. Kialakítottak két helyiséget, 8-8 ággyal. Folyóvízzel látták el a szobákat. Fürdőszobát, vízöblítéses wc-t létesítettek. De még így sem jelentett konkurenciát, az akkor még Eötvös-utcai, első Csutorás-szanatóriumnak.
Közben napvilágot látott, hogy két alapítvány is van, melyekben az alapítványtevők kórház létesítését tartották szem előtt. Közülük az első, még 1917-ben, a dr. Kiss Sándorné féle alapítvány, mely szerint a felajánlott ingatlan vagyon 1931-es áron számolva 136.147 pengő, valóban tekintélyes összeg. A rendelkezésben az özvegy Szenthe Zsuzsa kikötötte, hogy az épülő kórház főorvosa dr. Kenyeres Dezső legyen! Ez akkor okozott gondot, amikor kiderült, hogy az 1930-ban elhunyt Szappanos Sándorné 70.000 pengőre taksált végrendeletében, dr. Szépe Istvánt nevezte meg, mint az építendő kórház főorvosa.
Tehát 1930-ra volt valami 200.000 pengőnyi vagyon a kórház céljára, de volt két potenciális főorvos is, amin el-elvitatkoztak az illetékesek. Tény, hogy sokáig ez (is) akadálya volt a kórház-ügynek! A városvezetés 1929-ben döntött egy 100-ágyas kórház felépítéséről. A helyszínről nem, de a nevéről döntöttek a következő év tavaszán: vitéz nagybányai Horthy Miklós.
A hezitálás nem csak két „főorvos-jelölt” miatt volt, hanem azért is, mert kiderült, hogy ekkora kórházhoz kevés a 200.000 pengő. Kisebbet, meg nem érdemes építeni!
Közben a jó nevű sebész Csutorás Sándor 1932-ben új épületbe költöztette kórházát – „Park Szanatórium” a Losonczy és Fokos utcák sarkán –, valamint a másik sebész, dr. Técsy Bálint a „Rákóczy-házban” rendezte be saját magánkórházát, úgyhogy már-már megoldódni látszott a kórházkérdés. Ez azonban látszat volt, mert egyik sem működött közkórházként! Így 1941-ben újra hivatalossá lett a téma. A következő évben a belügyminiszter is foglalkozott vele. A szerint a Patay-Rákóczy-Reviczky-utcák határolta tömbben épülne a 100 ágyas kórház, három osztállyal: bel, sebészet, szülészet. A 990 ezer pengőre kalkulált beruházáshoz a sajáterőn kívül a megye 80000-t, az állam 560000 pengő kölcsönt biztosít. Bár már benne vagyunk a háborúban, megkezdődik a tervezés. Sőt, 1942-ben még a felszerelés egy részét is megveszik. Ám az építkezéssel várnak… Mondhatjuk szerencsére, hiszen a háború miatt úgy sem lehetett volna befejezni 1944 végére. Aminek a végére „szükségkórház” létesül a Kalocsa Balázs utcai Beretvás-kúriában. Dr. Szabó József ideiglenes főorvos vezetése alatt a „közkórháznak” szánt felszereléssel rendezik be. Novemberben jönnek az oroszok, velük a „felszabadulás”, és kórház-ügy is új aspektust kap.
Bár az új összetételű – nem választott, hanem a „demokratikus pártok” által delegáltak – városi közgyűlés már a hónap végén ülésezik, de májusig nem esik szó róla. Akkor csak annyi, hogy akkor az oroszok voltak a szükségkórházban.
1946 januárjában foglalkoznak érdemben a kérdéssel. Létrehozzák a „kórházbizottságot” pártdelegáltakból, melynek feladata a szükségkórház helyén szerveződő „30 ágyas közkórház” létrehozása. Főorvosa dr. Csutorás Sándor.
Ezt követően sem csillapodtak a kedélyek! Hol a helyszín, hol a főorvos kiválasztása miatt csaptak össze a pártdelegáltak a városi közgyűlésben. Ma már viccnek számít a helyszínek sora: „tüzér-laktanya”, vitéz Pesthy-féle ház, Beretvás-kúria, „tüdőkórház” a Nagyerdőben, „Rákóczy-kúria”, Járványkórház (SIC).
1953-ban, dr. Lukácsi László városi főorvos arról tájékoztat, hogy a kórház 3 osztállyal – 3 helyszínen! – működik: 40-40 ággyal a szülészet és a gyermekosztály, a „Csutorásban” pedig a 20 ágyas sebészet! Arról nincs szó, hogy mióta…
Ettől függetlenül a megyei közgyűlés 1952-ben jóváhagyta a Fáskert utcai iskolaépület kórházzá akítását (fenti fotó). Megbízott főorvosa dr. Ruttner Béla, aki egyben a szülészetet is vezeti. Utóda 1956 szeptemberétől dr. Botár Géza. A szükséges átalakítás ellenére itt csak fekvőbetegek – belgyógyászat – kaptak helyet. A szülészet a Kalocsa Balázs utcában, a sebészet a „Csutorásban” maradt. A Magyar utcában a járó-beteg ellátás kapott helyet. Ilyen körülmények között következett az „Egészségügy-racionálási Program” 1982-ben. Ennek következtében csak a Fáskert utcai épület maradt az egészségügyé. A sebészet, szülészet, gyermekosztály átkerült Ceglédre, az új Járási korházba.
Ezt a város lakossága ki nem mondott arculcsapásként élte meg, hiszen éveken át, „társadalmi munka” árán igyekezett biztosítani a kórház osztályaiban folyó gyógyító munka eredményességét.
A rendszerváltozásnak kellett bekövetkeznie, és vele egy más szemléletű városvezetésnek, hogy az un. Közkórház ügye újra napirendre kerüljön, és nem kis küzdelem után megvalósuljon! Ezért gondolom, hogy a 2002 áprilisában a kőrösi Fáskert-utcában átadott, ma „Rehabilitációs Kórház”-ként, eredményesen működő kórház valójában SIKER-történet (Erről az időszakról a következő lapszámban írunk).
Tóth Barna
