Gyermekkoromban, nagymamám vezérletével sok krumplit kiástam Csemőben, és becsülni tudtuk így azt, amikor főtt krumplit ettünk vacsorára szalonnával és hagymával.

Igen jól esett az akkor. Ma valahogy, ebben az úgynevezett fogyókúrás világban, a szalonna nélkül a burgonya sem ízlik úgy, mint régen.

Emlékszem még, nagymamám kettévágva a burgonyát, csónakszerűen kimélyítette, szalonnacsíkot helyezett bele, és úgy sütötte meg a sparhelt sütőjében.

Nagyon finom volt, hiszen a sült szalonnacsík megízesítette a burgonyát. Ez nálunk ünnepi vacsora volt annakidején, és testvéreimmel együtt jóízűen fogyasztottuk el azt. Nem volt szó fogyókúráról, ha meg is híztunk volna tőle, azt a kertben lemozogtuk gereblyézés és ásás közben.

Így éltünk mi annakidején, az ’50-es évek elején. Pedig akkor a Rákosi-féle diktatúra tombolt hazánkban, de mi, ezt gyerekek nem tudtuk, és nem is érzékeltük.

Néha nagymamám kirakta a békekölcsönöket az asztalra, amikor megkérdeztem, hogy miért, ezt válaszolta: Tibikém, csak azért, hogy tudjam, mennyi pénzt vesztettünk el.

Igaz, béke volt Európában, de a Távol-Keleten, Koreában nem.

Nem is tudom miért hívták békekölcsönnek ezt a papírt, mert a kölcsönt soha vissza nem adták, és béke sem volt a világban.

A burgonya, vagy a krumplievés nem segített elfeledni azt, hogy az állam azokban az időkben keményen megadóztatott minden háztartást, még azokat is, ahol több gyermeket neveltek.

Nem volt szociális kivétel, fizetni kellett, hogy mire, azt sohasem tudtuk meg. Szóval adó volt ez a javából, és nem kölcsön.

Az akkori kommunista rendszer ezt a pénzügyi manővert békekölcsönnek nevezte, csak hát ez nem volt az. Persze béke sem volt.

Nagymamám mindig összeszámolta azt az összeget, hogy mennyibe került nekünk, a családnak ez az úgynevezett békekölcsön.

Mai szemmel is azt mondhatom, hogy sokba, mert akkor jóval többet ért a forint, mint ma. Egy gombóc fagylalt akkoriban ötven fillérbe került, ami ma kétszázötven-háromszáz forint, a kifli, melyet édesanyám hozott nekem tanítási szünetben negyven fillér volt, ma ez nyolcvan forint.

Szóval a forint azóta nem erősödött, bár 1946. augusztus elsején hozták forgalomba, mely felváltotta így az elértéktelenedett pengőt.

Az akkori piacon már fejszámolóművésznek kellett lenni ahhoz, hogy valaki kiszámolja egy tojás árát, mert annyira nem ért semmit az a pengő. Végül a köznép millpengőnek hívta a pengőt, mert milliópengőt kellett fizetni egy egyszerű áruért a piacon.

Hát ezek jutottak eszembe a burgonyáról, amit ma is krumplinak hívunk. Annakidején, emlékszem, gyermekkoromban a burgonya számunkra fő táplálék volt, és Isten ajándékának tekintettük azt, hogy burgonyát ehetünk, mert jó laktató volt.

Nagymamám igencsak találékony volt a burgonya elkészítésében, hol megtörte azt krumplipürének, hol sülve szolgálta fel azt, hol megtöltötte, héjában megfőzve szalonna mellé tálalta.

Tehát a burgonya, utólag mondhatjuk, segített minket túlélni azokban az ínséges időkben, bár annakidején fennen hirdették, hogy a burgonya maga – legalábbis a föld feletti része – mérgező. No, mi nem is azt ettük, hanem a föld alatti gumókat.

A burgonya, vagy nevezzük krumplinak kifejezetten a kenyeret helyettesítette, melyet mi így nem tudtunk, de ettől függetlenül fogyasztottuk kenyér helyett is.

ábrahám