A másik, özvegy Klein Dezsőné, vagyis Váradi Magdolna, Magda néni. Vagy Magduska, ahogy többen ismerték egykoron Kőrösön. Ugyanis január 12-én hunyt el még 2001-ben. Ő, a Sors különös adományaként kezelte a tényt, hogy sorstársaival volt ugyan Auschwitzban, de onnan tovább vitték. Így megmaradt…

Váratlan halála előtt néhány héttel hajlandó volt elsorolni kereken kilencvenévnyi életét, amit érdemes a T. Olvasó elé tárni.

Mielőtt erre sort kerítenék, szabad legyen saját emlékeimből idézni azoknak a homályos emlékét, akiket még ismertem azok közül, akik Magduskához hasonlóan, túlélték a borzalmakat. Weisz Sanyi bácsival kezdem, akinek jól menő péksége volt a Kossuth Lajos utca Tabán felöli szélén, szemben az akkori Mizsei-utca torkolatával. Sanyi bácsi nem csak azért érdekes, mert míg élt – s míg nekünk volt rávalónk – az Ő kemencéjében sült ropogósra a friss rozscipó, a húsvéti sonka, meg az omlós bejgli, stb.

Ennél fontosabb emlék, hogy velem egykorú, és iskolatárs kiskamasz fia, Sanyika elégett Auschwitzban, édesanyjával együtt. Sanyi bácsi annak köszönhette megmaradását, hogy 1943-ban elvitték munkaszolgálatra. Ukrajnában „szolgálta a hazát”! És ’45 elején, épen hazajött.

Az ún. „munkaszolgálat”-nak köszönhették mások is az életben maradást. Kőrösön, még két köztiszteletben álló embert ismertem: dr. Feldmájer Györgyöt, és dr. Fenyvesi Györgyöt. Feldmájer Gyuri bácsi jó nevű ügyvédként praktizált még sokáig a városban. Sőt! A ’45-utáni időkben, még városi tisztviselő is volt: megválasztották jegyzőnek!

Dr. Fenyvesi György pedig évtizedekig a focicsapat „intézőjeként” szolgálta a közösséget.

Akkor következzen a Magda nénivel 2001-ben készült interjú:

- 1910. január 1-jén születtem a Felvidéken, Alsókubinban. Ez különleges, és festői szépségű kisvárosa volt Nagy-Magyarországnak. Nem azért, mert mi ott éltünk, hanem mert az ország legészakibb, és legkisebb megyéjének, Árva megyének volt a székhelye. Északon, egy „hajításnyira” már Galícia – ma Lengyelország – keleten szintén. És ha jól emlékszem az elemiben tanultakra, nyugaton Trencsén, délen Turóc, meg Liptó vármegyékkel voltunk határosak.

Tudja Barna, gyönyörűséges kisvárosban éltünk. Tényleg csodás volt Alsókubin! Hosszú életem, első tíz évét ott töltöttem. A Kárpátokban eredő „Árva-folyó” – inkább folyócska – déli oldalán épült ez a festői városka. Már akkor majdnem összeépült Felsőkubinnal, az Árva túlpartján. Rendezett, tiszta utcák, takaros, ódon házak. Tíz-tizenkétezer lakosa lehetett akkor. Zömmel tótok voltak. Két-háromezer szász, és feleannyi magyar. Valamennyi kedves, aranyos ember, békességben éltek egymással... Ez meg is látszott a város fejlettségén. Sok volt az iparos, meg a kereskedő. Voltak bankok, iskolák. Felsőkereskedelmi, gimnázium, és a négyosztályos polgári. Természetesen zeneiskola is.

Apuka tanárember volt. Veszprémben született, majd friss diplomával jött a Felvidékre. Előbb Besztercebányára, majd Alsókubinba helyezték, az állami gimnáziumba. Édesanyámmal ott ismerkedtek meg. Megszerették egymást, összeházasodtak. 1909. márciusban volt az esküvő. Velencében voltak nászúton. Én elég pontosan érkeztem, január elsején. Utánam jött Katóka, és az ikrek: Pirike és Jenő. Apuka nyugodt, kiegyensúlyozott polgári miliőt biztosított a családnak. Anyuka otthon volt velünk, gyerekekkel. Semmi bajunk nem volt Trianonig! Az elcsatolás után apukának le kellett volna tenni a „hűségesküt” a csehszlovák államra, de nem tette! „Nagy magyar” volt, meg egy kukkot sem tudott szlovákul. Csak ennyit: „Ja tom velky dobri cselovek!” – Én nagyon jó ember vagyok! – Így nehezen talált magának megfelelő munkát. Csak ’19 őszén kapott ajánlatot, és jött át Miskolcra, ahol újra taníthatott. Mi, a család egy év múlva követtük.

– Miért Miskolcot választották?

- Anyuka húga ide jött férjhez, egy gépészmérnökhöz. Nagyon szép villájuk volt. Apuka állását is ők intézték el.

– Milyen volt az új környezet?

- A kezdet borzasztó volt! Tessék elképzelni, marhavagonban laktunk. Azokban, amikben eljöttünk otthonról. Az egyikben a bútoraink, a másikban mi, és a személyes dolgaink. Így érkeztünk Miskolcra, 1920 novemberében. Az állomáson félreállítottak bennünket úgy, ahogy a többi, áttelepült szerencsétlen vagonjait is. Néhány hónapig ott laktunk, éltünk. Ez óriási változás volt a kubinyi állapotokhoz képest, ahol még cselédlányunk is volt. Az első reggel felejthetetlen volt! A tinta belefagyott a tintatartómba... Normális lakásunk nagy sokára lett. Nagy igény volt lakásra, a sok-sok menekült miatt. A nagynénéméknél csak tavasszal kaptunk helyet. Akkor szabadult fel náluk a szuterén. Az már hasonlított arra, amit Alsókubinban hagytunk. Volt 3, padlós szoba, konyha, fürdőszoba. És meleg... Mire már-már egyenesbe jöttünk volna, jött az infláció. Emlékszem, hogy néhányszor elmentünk vendéglőbe ebédelni úgy, mint régen. De rá kellett ébredni, ez már nem az az élet, amit ott hagytunk. Nincs rá pénz!

A hitközségben befogadtak. Jó társaság alakult ki. Én a Teleki Sámuel gimnáziumba jártam. Délután németül és zongorázni tanultam. Akkor a polgári körökben szinte kötelező volt: gimnázium, legalább egy idegen nyelv, valamilyen hangszer, és a lányoknak zongora. Kubinban két elemi osztályt végeztem, ezért még ma is beszélek szlovákul. Németet otthon, nagyanyáméktól tanultam. Ők csak így beszéltek! A gimnáziumban ezt gyarapítottam.

– Milyen volt akkor fiatalnak lenni?

- Milyen lehetett volna? Gyönyörűséges! Említettem, Miskolcon is rendeződtek a dolgaink. A fiatalok pedig egy idő után, minden helyzetben megtalálják az élet napos oldalát. Mi is így voltunk! Hetente zsúrokat rendeztünk, és többször zongoráztam. Nyaranta egyfelvonásos színjátékokat adtunk elő magunk, és a rokonok, ismerősök szórakoztatására. A néhány pengős bevétellel jótékonykodtunk. Érettségi után egyetemre mentem volna, de apuka lebeszélt: menjek férjhez. Akkoriban voltak a „filléres”, kiránduló vonatok. Az egyik ilyen alkalommal összeismerkedtem egy jó svádájú, stramm fiatalemberrel. A kellemesen eltöltött nap végén elbúcsúztunk. Néhány nap múlva levelet kaptam. Így folytattuk, majd házasság lett belőle 1934-ben. Ide hozott Kőrösre Lőwy Pál építőanyag nagykereskedő. Két év múlva kisfiunk született. Gyönyörű, aranyszőke, ragyogó kék szemekkel. Tényleg nagyon szép gyerek volt!

– Már megvoltak a zsidótörvények. Érződött valami megkülönböztetés?

- Közvetlen környezetükben, ismerőseink részéről nem tapasztaltunk ilyesmit. Inkább valami sajnálkozásfélét éreztem. Kezdetben a városi hatóság is elnéző, engedékeny volt. Később alaposan megváltozott ez is! Mintha megéreztem volna, mi következik ’44. március 19-e után... 18-án este felhívtam anyukámat, jöjjenek hozzánk, legyünk együtt. Miután Katókát elvette, és Svédországba vitte egy mérnök, Pirike és Jenő Pesten éltek. Anyukáék egyedül maradtak Miskolcon. Nem jöttek... Akkor hallottam utoljára a szüleim hangját. Nem sokkal ez előtt, Katóka rosszat sejtve a kisfiamat ki akarta lopni Svédországba, kislány ruhában. Életben maradt volna. Ma is bánom, hogy nem egyeztem bele... Másnap, 19-én a németek megszállták az országot! Ők lettek az urak, és elképzelhetetlen szörnyűségek jöttek. Suttogtak ezt-azt. Hihetetlen volt, de bekövetkezett!

– Hogy kezdődött?

- Erről még ma is nagyon nehéz beszélni. A gettóval kezdődött. Az elején elhittük, hogy dolgozni visznek mindenkit Németországba. Rövidesen kiderült, hogy Németország igaz, de csak az örülhetett, akit tényleg munkára fogtak! A legszörnyűbb a családok szétválogatása volt: öreg, beteg, gyerek, munkaképes. Mikor a kisfiamat elvették tőlem azt hittem meghalok... Soha többé nem láttam sem őt, sem a férjemet. Engem félreállítottak: Munkaképes! Türingiába vittek, hadiüzemben dolgoztunk. Valamennyien nők. Mengele is megvizsgált, de nem talált kísérletezésre alkalmasnak. A lágerbe normális ételt kaptunk, mert kellett a munkánk. Így maradtunk életben! ’45 tavaszán az amerikaiak felszabadítottak bennünket. Csak nehezen fogtuk fel, hogy vége a szenvedésnek. Az amcsik nem sokat törődtek velünk. Aki akart indulhatott haza. Többedmagammal belevágtunk.

Toboroztak Izráelbe is, de én ott is magyarnak tartottam magam, éppen úgy, mint apuka. Ne kérdezze, hogy jutottam haza, de néhány hét alatt, gyalogosan újra Kőrösön voltam! Nagyon kevesen jöttünk vissza. Családok sorát, szisztematikusan pusztították el a gyilkosok. Az én családomból ketten maradtunk! Én itt, Katóka Svédországban. Évekig reméltem, hogy valami hírt hallok a kisfiamról... Nem jött semmi. Lassan-lassan sikerült újra kezdeni az életet. A bútorok egy része megkerült, munkát is kaptam. Az évek során még kétszer férjhez mentem, de mindkét férjemet eltemettem. Legalább az ő sírjukat tudom, hogy merre keressem. Mire megöregedtem, tényleg magamra maradtam. De nem vagyok egyedül, mert a sok kedves ismerős meglátogat. És itt vannak az emlékeim is. Gazdag a választék, és van időm válogatni közülük.

Tóth Barna