– Kevesen tudják, mert már a múlt homályába vész, hogy „gyütt-mönt” vagy. Ami ebben az esetben azért rosszízű megjegyzés, mert sokat tettél a város hírnevéért.

– Ezt a bélyeget egyre ritkábban hallani. Ha velem kapcsolatban mondták is valamikor egyesek, – „gyütt-mönt” – nem törődtem vele. Csináltam, amit elhatároztam, és ami a kötelességem is volt. Ami a gyökereimet illeti, Irsán születtem, 1947. április 10-én. 1972-ben végeztem a debreceni, Kossuth Lajos Tudományegyetem bölcsész karán, földrajz-néprajz szakon. Friss diplomásként kerültem még abban az évben Kőrösre, múzeumigazgatónak. Harminchat évvel a tarsolyomban úgy látszik, hogy innen fogok nyugdíjba menni.

– Miért Nagykőröst választottad?

– Régóta érdekelt a város nem csak Arany János miatt, hanem a mezővárosi múltja is. Úgy gondoltam, hogy az alföldi mezővárosok múltja és egyáltalán az Alföld-kutatásra Nagykőrös az ideális helyszín. Nem hagyhatom ki a vonzalom kialakulásából, hogy gyerek-, és kamaszkorom nyarainak fontos része volt keresztapáméknál, dr. Szabó Károlyéknál töltött idő. Keresztapám, jogászdoktorként a város Igazgatási Osztályát vezette. Felesége, Nagy Irén tanítónő, édesanyámnak testvére volt. Tehát innen a rokonság! Egyébként meg el kellett hessenteni Arannyal kapcsolatban azt a tévhitet, hogy ő itt, szenvedett volna. Dehogy! Nagyon is jól érezte magát a gimnáziumban akadémikus kollégái között. Nagyszalontához képest ez óriási előrelépést jelentett. Tehát Arany János miatt egy kicsit az irodalomtörténetbe is belemártottam magam. Publikáltam ebben a témakörben is. Másik ok, vagy inkább lehetőség, hogy itt volt a múzeum, igazgató nélkül. Tehát kínálta magát a hely.

– Ha jól emlékszem az első, nagyobb lélegzetű munkád, a már alapműnek számító „Fejfák a Duna-Tisza közén”-című monográfiád volt.

– Ami a visszhangot illeti így igaz. Bár az előtt is jelentek meg írásaim a fejfákról, temetkezési szokásokról, általában a néprajzzal kapcsolatban, de erre a munkámra ma is szeretettel gondolok. Valószínű azért, mert a téma régóta foglalkoztatott. Ezért is rendeztünk egy állandó kiállítást a fejfákról, mely ma is látható. Ám mielőtt beszélnék tudományos munkásságomról, lássuk az Arany János Múzeum történetét, melynek létrehozataláról 1971-ben döntött Pest megye vezetése. Miután volt ugyan valami múzeumféle, igazgató nem volt! A gyűjteményt dr. Balanyi Béla vezette félállásban...Így neveztek ki 1972-ben, friss diplomásként „múzeumigazgató”-nak! Mit ne mondjak, bizony áldatlan állapotok fogadtak! Még keresztapám is hüledezett, hogy ilyen körülmények közé kerülve kell kezdenem a munkám. Ugyanis, mint kiderült, a megyei vezetés – mint fenntartó! – nem konzultált előzetesen sem a várossal, a tervezett változtatásról! Summa-summárum, innen indult, vette kezdetét tudományos munkám, és vele együtt a múzeum profiljának szisztematikus kialakítása, és szervezeti felépítése. Megjegyzem, munkásságom során, mindig fontosnak tartottam két idős kolléga véleményét mind a múzeumot, mind törekvéseimet illetően. Dr. Balanyi Béla, és dr. Törös László pótolhatatlan munkát végeztek a várostörténet, illetve Arany itteni tanársága feltárásának vonatkozásában! Természetesen (?) a városvezetés nem ápolja múltjukat! Mintha nem is lettek volna... Miután megismertem a helyzetet, már a kezdetekkor elterveztem, hogy azokat a jelentős „Arany-emlékeket”, melyek a gimnáziumban dr. Törös László tanár úr oltalmában voltak, idehozzuk! Így egyesítve a két gyűjtemény – múzeum és gimnázium – örökbecsű darabjait. Ezzel létrejöhet az egységes „Arany-múzeum”.

– Idejötted után nem sokkal nyílt a „Hej, Nagykőrös hírős város” elnevezéssel az „állandó kiállításotok”.

– Igen. Ezt a kiállítást a megnyitáskor, 1978-ban „Nívó díjjal” jutalmazták. Igyekszünk folyamatosan frissíteni. Ezzel kapcsolatban ki kell emelnem a kiállításban oroszlánrészt vállaló Fekete Istvánt, akit még 1974-ben néprajzosként sikerült idehoznom. Sokat tett, hogy a kiállítás olyan színvonalat jelentsen, ami országos figyelemre is érdemes. Ezért is érdeklődtek sokan a látnivaló iránt. A továbbiakban is sikerült értékes emberekkel gazdagítani múzeumi munkatársaimat. Ez tette lehetővé az ott folyó kutatómunka folytonosságát, és színvonalának emelését. Fekete Pista után jött a régész-muzeológus Simon László, aki a Nagyerdő melletti „tőzeges”-ből előkerült avar fejedelmi-kard arany díszeit elemezte, és írt róla monográfiát. Farkas Péter irodalomtörténészként kutatta Arany János írott emlékeit, és hozta azokat nyilvánosságra. Sokat köszönhetünk az ezermester Burka Pistának is, aki mint restaurátor tett rendbe olyan tárgyakat, melyekről mások már lemondtak. Megjegyzem néhány évig a nyugdíjas tanár, Szigeti Márti is hasznos munkatársunk volt!

– Részed volt az „Iskolatörténeti kiállítás” létrehozatalában, mely a maga nemében a Duna-Tisza-köze egyedüli gyűjteménye volt.

– Ezt még Makai Katalin iskolaigazgatóval közösen álmodtuk meg. 1987/88-táján, a megye „Úttörő-múzeum”-ról fantáziált. Úgy gondoltuk, sokkal hasznosabb lenne az egykori „népiskoláknak” emléket állítani. Az ötlethez sikerült valamennyi illetékest – minisztérium, megye, város – megnyernem, és a kilátás tárgyait összegyűjteni, rendbe tenni. Az akkor már használaton kívüli, Barcsay-utcai régi iskolaépület, a városé volt! A szép, klasszicistaépület, szinte kínálta magát. A város rendbe hozatta. Nekem sikerült összehozni a XIX. századi iskola képét felidéző berendezési tárgyakat. Ilyen események után, 1990-ben megnyitottuk a kiállítást! Az országban egyedüli, iskolamúzeumot is sokan látogatják. Sajnos a közös tulajdonlásnak ebben az esetben is meg van a hátránya, mivel az épület az önkormányzaté, a berendezés a miénk. A város költségvetéséből ritkán jut pénz az épületre! Így következett el 2006, mikor is kiderült, hogy az idő múlásával a tetőfedés tönkrement. Az épület beázik, amit a megye nem vállal helyrehozatni. A város pedig tulajdonosként zárkózott el. 2007-ben a megyei igazgatóság az egészet átadta a városnak. Ezt követően kénytelenek voltunk a berendezést, megőrzés céljából mind egy szálig behozni a múzeumba, és ott raktározni. Így ért véget egy szép reményektől kísért gyűjtemény másfél évtizednyi története. A múzeumé pedig 2010 után, amikor engem nyugdíjaztak...

– Annak már több mint évtizede, hogy nyaranta multi-displicinális konferenciákat rendez a múzeum, ahol több, de a néprajzhoz kapcsolódó tudomány képviselői tartanak előadásokat.

– Ez érthető, hiszen mint mondtam elsősorban néprajzos vagyok, és mint ilyen az általam megfogalmazott „település néprajz” területén számos kutatást végeztem, nagyon sokat publikáltam. Ezek a konferenciák, találkozások nagyon fontosak a véleménycsere, a kutatási eredmények megismerése szempontjából.

– Mit jelent a „település néprajz”?

– Minden települést a földrajzi környezete, a terület morfológiai adottsága határozza meg. Ez kihat az ott élő népesség életlehetőségére, termelési körülményeire, szokásaira, hétköznapjaira, ünnepeire, stb. Ezért különbözik egymástól sok mindenben például a Dunántúl, vagy az Alföld néprajza.

– Ezek után lássuk mikor, és miből doktoráltál.

– Először, nem sokkal az egyetem után, 1975-ben lettem egyetemi doktor. „A település rajz és az Alföld településrendszer típusai” volt a disszertációm címe. Ez után 1986-ban kandidáltam „A mezővárosi fejlődés az Alföldön” című értekezésemmel. Majd 1996-ban lettem a néprajztudományok doktora.

– Nem hagyható ki a válasz: Mi lehet az oka, dr. Czira Szabolcs a személyeddel kapcsolatos averziójának?

– Minden az ő beteges karakteréből fakad! Amit nem ő talál ki, pláne, ha még ellenvélemény is felmerül, az ellenség! Akinek pusztulnia kell! Velem az a „baj”, hogy voltam bátor a Hősök-tere modernizációjával kapcsolatos véleményemet nyilvánosságra hozni. Korábban sem volt felhőtlen a kapcsolatunk, aminek az okát csak feltételezem, de ezt követően számára „nem voltam kívánatos elem”, mint kőrösi polgár. Suba Lajos, a gimnázium nyugdíjas igazgatója is hasonló okból lett „nemkívánatos elem”! Természetesen nehéz elfogadnom, hogy Czira és közvetlen munkatársai úgy néznek át a fejem felett, mintha nem tettem volna semmit a város kultúrájának asztalára.

– Aktív korodban benne voltál a város szellemi „vérkeringésében”. Most mi a helyzet?

– Tömören válaszolok: Tragikus! Évtizede folyamatosan leépült a város kulturális élete! Nincs TIT-ülés a Levéltárban, megszűntek a Művelődési-központban rendezett tudományos tanácskozások, stb. Van helyettük „DobMánia”, és egyéb tömegeket irritáló csinnadratta, handabandázás. Ez biztosítja Czira létezésének társadalmi hátterét. Valamint a Civilek házában fészkelő Nyugdíjas Klubot, akiket kielégít a városvezetéstől kapott évenkénti „nyugdíjas vacsora”. Az úgynevezett „értelmiséggel” dr. Czira soha nem értett szót, ami visszavezetődik kulturáltságára. Ebből fakad az iskolákkal – Főiskola, a két középiskola –, Levéltár, a Múzeum, és „régi” Művelődési Központ, Városi Könyvtárral szembeni elutasító magatartása.

Tóth Barna
2010. október 21.