Ilyen volt Sztálin, Hitler, de a mi magyar Rákosi Mátyásunk is a XX. században, és jelen korunkban Putyin orosz elnök, a török Erdogannal együtt, és az észak-koreai harmadik generációs elnök is.

Ha a diktátorokat és rendszereiket összehasonlítjuk, akkor történelmi korra és országra tekintet nélkül sok hasonlóságot fedezhetünk fel bennük. Mik ezek a közös jellemzők?
A kérdésre nem igazán nehéz a válasz, de mindenesetre, hogy pontosak legyünk, először is a fogalmat kell tisztázni. A Magyar Enciklopédia szerint a diktátor egy parancsuralmi rendszerben korlátlan hatalommal rendelkező államfő.
A diktátor szó még a római korból származik, mert rendkívüli időkben – például amikor idegen hatalom támadt Rómára – a társadalmi, gazdasági, és katonai erők egyesítése érdekében korlátlan hatalmú vezetőt neveztek így. Persze amint a veszély elmúlt, a diktátor is – legalább is a régi Rómában – visszaadta hatalmát a szenátusnak, a nép képviselőinek, megvalósítva ezzel a demokráciát.

A mostani modern diktatúrák már nem így működnek, azaz ha egy diktátor megszerezte a hatalmat, azt már csak erőszakkal lehet elvenni tőle. A diktatúrák legjellemzőbb fogalma az úgynevezett vezérelv. Mert a tömegnek mindig kell egy karizmatikus személy, aki meghatározza a dolgok menetét, és akik köré felépülhet a diktatúra. Ehhez persze egy gátlástalan, hatalomvágyó ember kell, aki azt hiszi, hogy a tömegek és az emberek felett áll, és persze jókor volt jó helyen, mert a történelmi helyzet úgy alakult.

Egy diktatúrában mindig a diktátor dönt mindenben, és hívei körében ő az élet és a halál ura. A szava gyakorlatilag maga a törvény, és az addig érvényben lévő törvényeket bármikor felülírhatja, sőt újat alkothat a saját ideológiájának megfelelően. Látható, hogy ennek a hatalomnak a forrása egyáltalán nem a népakarat, bár a legtöbb diktátor a történelem során – legalább is formális szempontból – törvényesen lett megválasztva.
A diktátor természetesen állandó rettegésben van amiatt, hogy a hatalmát megdöntik, és ezért igyekszik magát bebiztosítani, és ezért az erőkultusz dominál az ő politizálásában. Arra hivatkozik, hogy ő „megvédi” a nemzetet és a polgárokat, de hamarosan kilóg a lóláb, mert az erőszakszervezet egyre terebélyesedik, és már nem a külső ellenségtől való védekezésre, hanem elnyomásra használják. A vezér, azaz a kedves vezető, vagy más szóval diktátor, feltétlen hűséget vár el közvetlen környezetétől, pártjától, a holdudvarától, de úgy általában minden egyszerű állampolgártól. A jutalom sem marad el, mert aki hűséges marad, az a hatalom fényében fürödhet, és egyre inkább részesül a javakból, de még a kiváltságokból is. Ezért „csak” a lelküket kell eladni a diktátornak.

Aztán jellemző még, hogy a diktátor saját hű embereivel megszállja az államapparátust, az úgynevezett független hatalmi ágakat, bíróságokat, ügyészségeket és önkormányzatokat, és ezzel tulajdonképpen a jogállamiság, mint olyan, meg is dőlt...

És még két fontos dolgot említhetünk a diktatúrákban. Ezek az állandó ellenségkeresés, másrészt pedig a tömegkommunikáció, azaz a média megszerzése. Ezt persze nem saját pénzen teszik meg, hanem úgymond állami pénzen felvásárolják a médiumokat. Így a sajtó, televízió, rádió az ő gondolataikat visszhangozza, és ezzel az egész országot egy szellemi karanténba zárják. A nekik nem tetsző médiákat pedig felszámolják, megsemmisítik.

Meg kell, hogy jegyezzük, korunk modern diktatúráinak nagy ellensége a szabad internethasználat, amit nem igazán tudnak korlátozni.

A diktátorok szeretik magukat történelmi eseményekhez kötni, új ünnepeket vezetnek be, és hasonló diktatórikus hajlamot felmutató korábbi államférfiakhoz hasonlítgatják magukat, illetve úgy tüntetik fel saját tevékenységüket, mintha azoknak az akaratát hajtanák végre.
Persze vannak a diktatúrában úgynevezett a helyi hatalomban tevékenykedő kiskirályok is, akik magukat a diktátor közvetlen közeléből kiragadott minisztereket, úgymond „barátjuknak” nevezik. Ezzel legitimálva hatalmukat a helyi tömegek előtt.

Azt is tudni kell, hogy a diktátorok, de a kiskirályok is nagyon értenek a tömegek pszichológiájához, azzal együtt, hogy a tömegeket mindig is lebecsülték, bár populista módon, tevékenységüket úgy tüntették fel, mintha értük munkálkodnának.

Egy diktátor a talpnyalók környezete miatt egyre gátlástalanabbá válik, és azt hiszi, hogy ő már mindenhez ért, és kezében van a világ megváltásának kulcsa. Hitler is világuralomra tört, de Sztálin is a világtörténelem és a XX. század két legnagyobb diktátora. Ellenfeleiket habozás nélkül lehazaárulózták, és lelkiismeret-furdalás nélkül kivégeztették. Ösztönszerűen lebutítják a népet, melyhez az oktatás szétverésén keresztül vezet az út, hiszen nincs szüksége a diktátornak okos emberekre, akik például átlátnának rajta. Egy fantáziavilágot alakítanak ki a valóságos helyett, rövid jelmondatokban politizálva. Eközben mindenféle módon igyekeznek politikai és civil ellenfeleiket is lejáratni, és hazugságaikat bértollnokokkal, és jól megfizetett, gátlástalan médiaközmunkásokkal eljuttatni a tömegekhez.

Jellemző még rájuk, hogy folyton emlegetik a hazafiasságot, és mindig készek a megtévesztett fiatalok vérét feláldozni a saját céljaik érdekében. Mindig válságot, háborút és honvédelmi harcot hirdetnek, és úgy állítják be magukat, mintha minden problémára tudnák a megoldást.

A népet önmérsékletre intik, és a jövőre vonatkozóan ígérnek fűt és fát, közben meg az összeharácsolt pénzből, amely korábban közpénz volt, fényűző életmódot folytatnak.

Ebből persze kizárják a közvéleményt, és szabad utat engednek alantas, elemi ösztöneiknek is, melyet szintén titkolnak. Megállapíthatjuk, hogy a politikában a diktátor szerep egy súlyos közéleti betegség, mely láthatólag gyógyíthatatlan, és végül a diktátor látványos bukásával jár.

Kedves Olvasó! Ha a fenti leírás alapján környezetedben, vagy országosan is ráismersz valakire, az természetesen nem a véletlen műve!

ábrahám