A városháza udvarán a kertész egy szép kalitkában egy pacsirtát tartott. Ez a pacsirta minden reggel gyönyörűen énekelt, és a városban sokan csodájára is jártak művészetének.
De a városatyákat ez is bosszantotta, mert amikor üléseztek, a nyitott ablakon át behallatszott a pacsirta gyönyörű éneke, és ez a tény – szerintük – megzavarta az ülés rendjét, és lehetetlenné tette munkájukat, ezért sértésnek vették az éneket.
Egyik alkalommal a legvehemensebb városatya azt találta mondani, hogy ideje lenne már elhallgattatni ezt az éneklő madarat, mert ő most a testület nevében is szól, mert már képtelen elviselni a madár „károgását”.
A gőgös, és magukra oly sokat adó városatyák azonnal meg is szavaztak egy olyan indítványt, hogy el kell pusztítani az ellenük vétkező madarat.
Mivel alapjában véve tudatlanok és ismeretek híján voltak, a városatyák olyan kivégzési módot találtak ki a madárnak, hogy a kertész vigye fel azt a templomtoronyba, és a város lakossága előtt, a kalitkából kivéve, dobja le a madarat a mélybe.
Fogalmuk sem volt arról, hogy bár ez a madár, a pacsirta csak a ketrecben élt eddig, attól még repülni is tud…
Elrendelték tehát a kivégzést, mint a közmeghallgatás utolsó napirendi pontját. Előírták a település lakói számára, hogy pontban délben, tizenkettőkor – az ülés bezárásakor – legyenek a templom előtti téren, hogy láthassák a mindenki számára okulásul elrendelt kivégzést.
Minden úgy is történt ezután, s mikor a torony órája elütötte a delet, a kertész a város első embere fejbólintására, kivette a kalitkából a pacsirtát, miközben megcsókolta a fejét, és ledobta azt a mélybe.
De ahelyett, hogy a madár lezuhant volna, a sokaság, de leginkább a képviselők csodálkozására körbe repülte a templomtornyot, és szabadulásának örömére, gyönyörű éneklésbe kezdett.
A nép, az istenadta nép meg csak ámult és bámult, hiszen a város elöljárói rendeletükkel végül is szabadon engedték az általuk gyűlölt madarat, amely most már nemcsak a városháza kertjében és udvarában, a kalitkában, de szabadon már az egész város felett énekelhetett.
A túlbuzgó városatyák, és a város elöljárója, látván baklövésüket és felsülésüket, mely az egész város előtt történt, az emberek hangos nevetésétől kísérve, visszavonultak a városházára, míg a nép boldogan és önfeledten hallgatta a szabad madár énekét.
Ebből a meséből is látszik, hogy a zsarnokságnak soha sincs igazi hatalma a tehetség és a szabadság felett…
ábrahám