Az is általános tendencia, hogy a reáltudományokra, azok tanítására gyakorlatilag nincs jelentkező.

Ezek a lesújtó adatok a média révén gyakorlatilag nem jutnak el a közvéleményhez. Lassan már nem lesz olyan tanár, aki például fizikát tanítson.

A médiából azt is megtudhattuk, hogy a reáltudományok iránt egyre csökken az érdeklődés a pedagógusnak jelentkezők körében.

Azt már sikerült elérni a magyar államnak, hogy senki sem akar tanítani, pláne nem reáltárgyat. Lassan deviancia szóvá válik azt kimondani, hogy „tanítanék”.

Sikerült magunkat legalábbis pedagógiai szinten leigáznunk. Igaz, hogy a magyar nép már ezer éve a saját maga által alapított államban él, de most eljött a nagy pillanat, és sikerült magunkat magunk által leigáznunk.

Nem akarunk már tanítani, mert a tanári hivatás egyrészt nincs megfizetve, másrészt pedig társadalmi-erkölcsi elismertsége igencsak kívánni valót hagy maga után. A tanári pálya társadalmi elismertsége, tekintélye a bányászbéka alsó fele alatt van.

A tanári pályát hosszú évtizedek kitartó munkájával sikerült a magyar államnak társadalmilag lebecsültté tenni, és anyagilag alulfinanszírozni.

Nem jól van ez így, mert a jövő ifjúsága a tanárok kezében van, és rajtuk múlik az, hogy az új nemzedék, amikor aktívvá válik, képes lesz-e társadalmilag helyt állni, mely alatt az értendő, hogy a kezük alól kikerülő nemzedék, képes-e a társadalmi fejlődést előmozdítani, és a demokráciát építeni.

Sajnos egyre kevesebben akarnak tanítani, és a tanárképző egyetemekre jelentkezni. Ennek oka a tanári hivatás erkölcsi devalválódása, és alulfizetettsége. Szörnyű dolog ez, hiszen a mostani tanárok felelnek azért, hogy az új nemzedék megtalálja helyét fejlődő társadalmunkban, és tovább vigye azt.

Emlékszem még azokra az időkre, amikor a tanári hivatásból anyagilag meg lehetett élni, és a tanárokat mindenki értelmiséginek és polgárnak tartotta.

Régebben kisvárosban és kistelepüléseken az orvos és a tanárember volt a papon kívül a település legjobban elismert lakója.

Ma ez nem így van, a tanári pálya megbecsülése sajnos már nem a régi, és különösen nem a reál tantárgyakat tanító tanároké.

Az oktatásügynek sikerült elérnie, hogy a tanári hivatás, pálya megbecsülése a mélyponton van. Pedig a feltörekvő fiatal nemzedék tudásvágyát és kultúrszomját hivatalosan a pedagógusok elégítenék ki, felkészítve őket arra, hogy az életben a társadalom hasznára válhassanak.

Mifelénk, az úgynevezett magyar oktatási modell, melyet mi, magyarok sokkal hatékonyabbnak tartunk, mint például a finn modellt, most csak azt akarja megtanítani a fiataloknak, hogy egyenruhásnak lenni alapvetően jobb, mint a gimnáziumban matek-, vagy fizikatanárnak.

A tanárnak csak egy nyomorult diplomája van, amivel annyit keres havonta, mint egy jól menő gázszerelő egy hét alatt.

Mindeközben dühös diákok ostromolják a kordonnal körbevett miniszterelnök rezidenciáját, ahol meg is kapják a nekik járó könnygázt, vagy gumibotot, azaz a Kádár-kolbászt.

Ma az oktatásügyben azt tanítják a diáknak, hogy mindenki másnak jobb, mint a gimnáziumban a matek-, vagy pláne fizikatanárnak.

Az egyenruhás rendőrnél könnygázflakon, meg gumibot is van, a tanárnak meg csak egy nyomorult diplomája, ami semmire sem jó, s pláne nem megbecsült a mai lecsúszó társadalmunkban.

ábrahám