Nagy hír jelent meg a sajtóban, hogy a kormány ingatlanokat vásárol Budapest déli városkapujában annak érdekében, hogy a Fundan Egyetem első európai campusát ott létrehozhassák. Ez a tranzakció kereken nyolcszázhúsz millió forint költségvetési kiadást jelent az adófizetők pénzéből. Mert jó, ha tudjuk, a kormánynak nincs pénze, csak az adóbevételeken keresztül, a mi adóforintjainkat osztogatja.

Most úgy látszik, a kultúrharc során a Színház- és Filmművészeti Egyetem van soron. A kormányzat elképzelése az, hogy egy olyan alapítványi modellt állít a jeles intézmény élére, melyben csak az ő emberei találhatók, élén az Ukrajnából idetelepült Vidnyánszky Attilával, aki – többek között már a Nemzeti Színház igazgatója is.

Újabb sikerről számolt be az Innovációs és Technológiai Minisztérium államtitkára, aki szerint idén a felsőoktatásba jelentkezők mintegy háromnegyedét felvették valamelyik hazai egyetemre, főiskolára.
Ez azonban csak a látszat, és nem egy valódi siker, hiszen soha ilyen kevesen nem jelentkeztek a felsőoktatásba.

Interjúm címének Szent-Györgyi Albert gondolatát választottam, hiszen ez ma nagyon aktuális.

Ha az ember hallgatja a hivatalos kormánynyilatkozatokat, a mostani – a külpolitikát is érintő – ügyekben, akkor valóban elámulhat.

Nemrég volt olvasható a hír, hogy pártunk és kormányunk az eredeti sokszorosára, ötszáz millió forintra emelné focistáink éves alacsony adózású keretét.

Próbálom megérteni a kormánypárt gondolatiságát, azaz a választói felhatalmazás hangsúlyozását, a centrális politikai erőteret, a kormányfő pávatáncát, a NER-t, meg a gránitszilárdságú Alaptörvény immár hetedik módosítását, meg a győzelmi jelentéseket, és a parlamenti kétharmad hangsúlyozását, melyet immáron „történelmi távlatokban” fülkeforradalomnak neveznek.

A magyar parlament egy évvel meghosszabbította azt a hirtelenjében meghozott törvényt, hogy minden Magyarországon működő külföldi egyetemnek kell lennie az anyaországban egy anyaegyetemének.