Mottó: A táj, ahol születtem
„Híre, pora sincsen már az öreg háznak,
Honnan elindultam, földi utazásnak,
Nem is úgy épült, hogy századokig álljon,
Csak rövid tanyául, mint a fecskefészek,
Míg ideje eljön…”(Arany János)

Bálint Györgyről mindig a derű, a nyugalom és az optimizmus áradt felénk, nézők felé. Olyan hiteles volt, hogy kiegyensúlyozottsága hatott ránk is, miközben hallgattuk szavakba öntött értékes gondolatait.

„Három évtizeddel ezelőtt, 1990. május 2-án Ön is a magyar történelem alakítójává vált azzal, hogy az 1944. március 19-én elvesztett állami önrendelkezésünk és hazánk alkotmányos rendje helyreállításában az első szabadon választott népképviseleti Országgyűlés tagjaként szerepet vállalt.„- szól a köszöntés Dr. Ábrahám Tibornak, melyet Kövér Lászlótól, az Országgyűlés elnökétől kapott. Ebből az alkalomból beszélgettünk az elmúlt 30 évről.

Sok évfordulóra emlékezhetünk az elmúlt egy hónapban, én magam az őszödi beszédre emlékezem. Sokféle értékelés hangzik el az őszödi beszéddel kapcsolatban: jó volt, rossz volt, őszinte volt, szókimondó volt, káros volt.

Sorozatunk befejező részében Kőrös arculatát –városképét – mindmáig meghatározó polgármesteréről, Dezső Kázmérról lesz szó.
Róla semmi emlékezés nem születik a jelenlegi polgármester, dr. Czira Szabolcs árnyékában. Aki szerint a város vele – már, mint Czirával – kezdődik, és végződik! Lévén ő Kőrösön az „alfa” és az „ómega”. Kár, hogy senki nincs a környezetében, aki – többek között – erre is figyelmeztetné! Meg arra is, hogy volna mit tanulnia nagy elődjének életútjából.

1945. május kilencedikét szerte a világon a II. Világháború befejezésének dátumaként ismerik. Prágában május kilencedikén tették le a fegyvert az utolsó német harcoló csapatok. Hiába ért véget azonban a háború Európában, tovább folytatódott az öldöklés, milliók éheztek, s maradtak fedél nélkül, és sok ártatlan civil esett áldozatául a háború utáni bosszúnak.

Mai napig emlékszem az akkor történtekre, bár csak tizenegy éves voltam. Délután kimentem az akkori piactérre, mely a kultúrház előtt terült el, és láttam, hogy a diákság rendezett sorokban vonult fel Nagykőrösön tanáraik vezetésével.

Az ember túllépve a hetedik x-en, felteszi magának a kérdést, hogy kik az ősei, hogy éltek, és mint cselekedtek.
Én is ilyen kutató munkába fogtam, felderítendő a családom anyai ágát. A Papp-család 1715. május 30-án kapott VI. Károly (német-római császár) Magyarország királyától nemesi adománylevelet.

Éppen húsz éve közöltük azt a sorozatot, melyben tizenkét, az “úgynevezett” rendszerváltás helyi kezdetekor szerepet vállalt polgártársunk emlékezett a közelmúltra. Azok, akik a város demokratikus átalakítása folyamatában valamiként részt vettek. Ki “teljes mellszélességgel”, ki csak a sajátos, kisvárosi csöndességével.

Nevelőanyám sírjánál állok, és elgondolkodom az életemen.

Az idézetteknél jóval többet, cca. négyszer ennyit tettek közhírré, olvastak fel annak idején, egy-egy alkalommal.

Amikor gyermekkoromban édesapám mesélt az II. Világháborús történetekről, titkon mindig abban reménykedtem, hogy már Európában nem lesz még egy ilyen háború.