Rózsás László életútját „rendhagyóként” foglalhatjuk össze. Első sorban azért, mert az egykori nagyhatású református gimnáziumnak mind a mai napig Ő volt az egyetlen igazgatója, aki kétkezi szülők gyermekeként került abba a tiszteletre méltó pozícióba. Ma így aposztrofálnánk: „elsőgenerációs értelmiségi”. Ám az sem mellékes körülmény, hogy az iskolának több mint negyedszázadon át, 1965–1991 között volt igazgatója. Vezetése alatt és részvételével – vagyis nem „felülről”, párt-utasításként kikényszerített – megvalósult változások gondolata az iskola falai között születtek, és formálódtak olyanná, melyek többsége országos eredménnyé lettek. Ebben érdekes módon meghatározó szerepe volt a vezetése alatt kialakult tanárikarnak! Melyben sikerült a háború előtti – mondjuk így – „régi garnitúra” – tanárai közül többeket is további szolgálatra bírni. Mintegy ötvözni őket a fiatalokkal… Közéjük tartozott Bazsó Lajos, Danczkay Győző, Danóczy József, dr. Fruttus István, Kecskés István, dr. Lázár Erzsébet, dr. Nánási Miklósné, Rácz József, Seri András, K. Tóth József, dr. Törös László, és Zilahi Lajos. Megjegyzendő, a tanárikarból Zilahi Lajossal együtt Rózsás László volt „meggyőződéses” pártkatona. A többiek – mint például Szabóné Irházi Zsuzsa – inkább a megbízhatóságot próbálta erősíteni, párttagságával!
Meg kell, említsünk néhányat a fiatalabbak közül is, akik reformgondolatokkal teljesítették ki Rózsás megújítási terveit. Első sorban Tóth Tibor személye és munkássága kívánkozik az első helyre, aki kezdő tanárként 1957-től tanított a gimnáziumban. Majd 1969–1991 között igazgatóhelyettes volt. Rózsás László nyugdíjba vonulása után, 1995-ig volt az újra reformátussá váló iskola igazgatója. Tibor oly módon volt Rózsás László legközelebbi munkatársa, hogy meg sem próbálta a Párttagságot! Nyílván nem volt „ellenség”, de mindhalálig elkötelezett „elvtárs” sem! Ami azért Rózsás László politikai elkötelezettségét illeti, lényeges hogy az MSZMP Városi Végrehajtóbizottságának 1963-tól aktív tagja volt, ám szigorúan megmaradt az oktatásügy, és az iskolapolitika kérdései mellett. Ehhez értett, és volt is benne jártassága… Nem hagyhatók ki a reformokra fogékony: Baky Miklós, Becser Ernőné, Boros Lajosné, Csányi Péter, Illésné J. Tóth Margit, Jauch József, és felesége, Mester Szabó József, Molnár Elekné, Nagy Lídia, Páhán István, Péntek Imre, és neje Szilágyi Aranka, Rózsás Lászlóné, Sági Mónika, Szegedi Gyuláné, Dr. Szolga Sándor, Tatai István, és neje, Timkó Tamásné, Végh Tiborné, és még néhányan.
A gimnázium vezetésének nagy szerencséje volt a mindenkori város-, és pártvezetéssel is! Nem kellett „körömszakadásik” küszködni velük a változások elfogadása, támogatása érdekében. Nem hagyható ki az eredmények közül, hogy a korábbi iskolavezetésnek is voltak hasznos kezdeményezései. Ilyen volt elsősorban, az un. „Arany-ösztöndíj”, amit évente, a tanári kar kollektív döntése alapján a „legjobbak legjobbja” kapott meg. Először 1961-ban adták ki, Gönczöl Katalinnak. (Ő volt az első „ombudsman”.) Ezt követően, még nyolcan kapták meg. Utoljára 1967-ben, Faragó Erzsébet. Az iskolai oktatásban bevezetett változások 1963-ban kezdődtek, már Rózsás László igazgatósága alatt. Az első a „tagozatos oktatás” 1973-mal vette kezdetét. A következő – „Szőlőtermelő-borkezelő” – fiaskónak számított, és nem is tartott sokáig: 1964–1968 között. A „szaktantermi oktatás” annál sikeresebb volt! Annak korszerűsített változata 1971-től ma is él. A legsikerültebb újítást az un. „Óvónői szakközépiskola” jelentette, ami 1972–1992 között húsz évig élt, és összesen 591 szakképzett óvónőt adott az országnak!
Egyébként azt is meg kell jegyeznem, hogy mivel nem volt „ortodox”, elvakult kommunista, az „Oktatásügy Kiváló Dolgozója” Érdemérmen, és a „Kiváló Tanár” kitüntetésen kívül több, vagy magasabb állami elismerést nem kapott hosszú, és eredményes pályája során! Pedig voltak eredményei, amivel kiérdemelt volna egyet s mást… Ezek után következzenek részletek abból a terjedelmes hangfelvételből, ami még nyugdíjaztatása után nem sokkal, 1992 tavaszán készült.
– Laci! Már lassan „mögöregszöm”, de változatlanul bujkál bennem a kíváncsiság: voltál-e „szovjet-ösztöndíjas”, vagy anno, valamit félreértettem?
– Nem értettél félre semmit, mert a kitűnő érettségi után, 1950-ben valóban elnyertem egy ösztöndíjas helyet! Mehettem volna Leningrádba tanulni. A ceglédi Kossuth gimnáziumban abszolvált iskolai eredményem mellett akkor sokat jelentett, hogy személyemben vitathatatlan „agrárproletár ifjú” jutott szovjet egyetemi tanulmányokra… Azonban itthon megváltoztak a körülmények, és a kiutazás elmaradt! Helyette jött Pest, és az Eötvös Lóránt Tudományegyetem, ahol 1954-ben végeztem, mint orosz szakos középiskolai tanár.
– Még maradnék 1950-nél, amikor épült Kőrösön, az úgynevezett „külső laktanya”. Mindketten ott dolgoztunk a nyári iskolai szünetben. Édesanyám a bérelszámolást vezette, Te pedig közeli beosztottja voltál. Mikor híre ment, hogy a „nagy Szovjetunióba” készülődsz, különös „áhítattal” figyeltelek. Mit ne mondjak, kimondottan csalódás volt, hogy itthon maradtál… Nos, lépjünk tovább!
– Politikai predesztináció volt, hogy pedagógus lettem. Visszatekintve az indulásra, eszembe nem jutott, hogy ne tanár legyek! Ezt még Kocséron eldöntöttem, ami az egyetemen túl is elkísért. Meggyőződésem, hogy erre születtem! Későbbi eredményeim ezt igazolták. Miután végeztem az ELTE-én az orosz-szakkal, 1955–57 között magyar nyelvvel folytattam. Majd 1976-ban Szegeden elvégeztem a pedagógiai szakot. Ezzel véget értek a „direkt”-tanulmányaim, ezután magam képeztem, magamat… Ezeknek a kezdeti ismereteknek a birtokában kezdtem a tanítást Hatvanban, a Bajza gimnáziumban. Igen rövid ideig, 1954–55 között. A családalapítás ötletéből kerültünk Kőrösre feleségemmel, Cser Etelka kolleganőmmel, és lettem kollégiumi nevelő a fiúkollégiumban, újra csak egy évre. (1955–56.) Majd 1956 őszén kerültem a gimnáziumba, ahol Zilahi Lajos volt az igazgató. Jól emlékszem, hogy viszonylag könnyű volt a beilleszkedésem! Ebben az is benne lehetett, hogy nem éltem vissza a „mélyről jött” ember hangsúlyozásával. Ezt a nagytudású kollégáim méltányolták is, hiszen nem mindegyik származott un. polgári családból. A számomra „régi garnitúra” is kedvezően fogadott! Bár tudták, hogy a korabeli káderpolitika segítette pályám alakulását, s miután csak 1963-tól lettem az MSZMP Városi Bizottságának tagja, úgy értékelték, hogy nem vagyok törekvő, másokat legázoló párttag. Azt is nyugtázták, hogy valamennyi, a gimnázium fejlődését, a tanítás eredményességét célzó ötlet kidolgozásában részt veszek. Ebben nagy segítségemre volt Tóth Tibor irodalomtanár, aki már itt tanított 1957-től. És 1969-től a helyettesem volt! Tibor nem lépett be a Pártba, de végig szótértettünk politikamentesen minden, a gimnázium fejlesztésével kapcsolatos kérdésben! Ő volt a fiatalabb generáció „vezérképviselője”!
– Javaslom, hagyjuk abba a hivatásod területét, és váltsunk témát! Hogy lettél vadász?
– Egyetértek, mert iskolai munkámról számos értékelés született, ami bármikor újra olvasható. A vadászatról szinte semmi… Szóval a vadászat kocséri, tanyasi gyerekként is érdekelt volna, de nem volt hozzá adottság. Mikor felnőtt lettem, beléphettem volna egy társaságba, és vehettem volna fegyvert is, de akkor sem időm, se más lehetőségem nem adódott. Azután sokáig az is visszatartott, hogy a „vadászat úri passzió!” Pedig akkor már több „káder” vadászott, mint a korábbi urak… Két szenvedélyes vadász volt, akik rendszeresen „agitáltak”, hogy lépjek be. Az egyik Szűcs Zoli bácsi – egyébként tanácselnök –, a másik az orvosom, dr. Somlyai Károly volt. Végül 1980 végén tagja lettem a KINIZSI Vadásztársaságnak. Nem sokára még elnöknek is megválasztottak.
– Erre az időre esik, hogy a „KINIZSIBEN” megvalósult, a „békés egymás-mellett-élés” magasztos (rém)képe.
– Mondasz valamit! Ugyanis a ’80-as években két laktanyában is szovjetek voltak, akik közül 4-5 tisztet fogadnia kellett társasvadászatra – nem volt kötelező, de ajánlatos volt! – valamennyi helyi társaságnak. Ehhez járultak az un. „bérvadászok”, akik nyugatról jött, németek, olaszok, osztrákok voltak. Nem egyszer közösen fogyasztottuk el a vadászházunk udvarán bográcsban főtt babgulyást, vagy vaddisznópörköltet. Bizony az évek múlásával ez is a múltunk, és a múltam része…
1992 május
Tóth Barna
