– Nem hiszem, hogy „már zsenge gyermekkorban” fényképészetre szántad magad, mivel az a gazdagodás egyik útjának látszott. Hogy kezdődött?
– Az igaz, hogy mikor „megcsapott” a fényképészet szele, nem a közeli meggazdagodás motivált. Hogyan is gondolhattam volna, néhány évvel a világ-égés után, hogy ebből egyáltalán meg lehet élni? Talán a tovatűnő pillanat rögzítése és az egész technikai megoldása volt rám hatással.
– No és, hogy kezdődött…?
- Tószegen születtem, 1930-ban, de azután Vezsenyben éltünk. Őseim a földből éltek. Mivel az a kevés is folyamatosan aprózódott, bizony szűkösen éltünk, de szeretetben. Édesapám iparos ember, bognár volt. Gyerekként érdekelt a forma. Kis alakokat formáltam agyagból, faragtam fából. Csak jóval később közeledtem a fényképezéshez. Tizenöt évesen cseréltem el valamimet egy orosz katonával fényképezőgépre. Ezzel az első masinával állítottam be Jászkarajenőn első mesteremhez, K. Pesty László fényképészmesterhez, hogy tanítson meg a mesterségre. Nem csak a fényképezést, hanem a laborálás csínját-bínját is Tőle tanultam meg. Láthatott bennem valami „spirituszt”, mert mindenbe beavatott. Hálás is vagyok érte! Így kezdődött. Egy merész fordulattal majdnem véget is ért! 1949-ben, nem sokkal a vizsgáim előtt beléptem a Néphadseregbe, ejtőernyős lettem Szolnokon. Néhány hónap múlva, a Rajk-per „mellékzöngéjeként” feloszlatták az alakulatot. Ezután Pécsre kerültem lövésztiszti iskolára. Nem sok idő múlva elő jött a fényképezés iránti vonzalmam. Folytattam a fotózást. Elsősorban az iskola „Harcos” című lapja, de a „Néphadsereg” című is rendszeresen közölte felvételeimet is. Ismert lettem a város újságírói körében, és civil témákhoz is megkerestek.
Pécs egyik kiemelkedően hasznos része volt életemnek. Sok érdekes emberrel ismerkedtem meg, és itt ébredtem rá először arra, hogy mást mondanak a politikusok, és más a valóság! Itt szereztem meg a szakképesítésemet, itt avattak tisztté, és innen indultam vissza a polgári életbe. Először még majd másfél évet Pesten szolgáltam. 1955. december utolsó napjaiban, kurtán-furcsán leszereltek. Ettől kezdve, csak a fényképezés volt az életem. Először Kunszentmártonban nyitottam műhelyt. Nehezen indult. Még nem volt mindennapos a fényképezés, a fényképezkedés. De azért megvoltunk… 1957-ben megnősültem. Itt születettek fiaink, Zsolt és Endre. 1963-ban „csábítottak” el Nagykőrösre. Az akkori Városgazdálkodási Vállalatnak volt ugyan műterme, de szakember nélkül. A Szolnoki úton, a Szmrecsányi-féle műteremben kezdtünk. Nem mondhatom, hogy ideális körülmények fogadtak. A műterem elhanyagolt volt, a vállalat vezetői pedig megalázó feltételeket diktáltak. Néhány hónap múlva kiléptünk, és „maszekok” lettünk. Nagyon szép, és gazdag, tartalmas életünk volt Nagykőrösön! Nem csak azért, mert ott voltunk fiatalok, hanem egyáltalán. A fiúk ott jártak iskolába, ott érettségiztek a gimnáziumban.
– Beszélj az album képeiről.
– Ez ekkora terjedelemben lehetetlen, pedig ami ott van, csak töredéke annak, ami megmaradt! A költözködéseink velejárójaként egy csomó képet, negatívot meg kellett semmisíteni. Azt minden képpen el kell mondjam, hogy amíg Kőrösön éltünk, a város dinamikusan fejlődött. Csak címszavakban: Konzervgyár, Trakisz, Irodagéptechnika, a két VOLÁN, a Gépjavító KTSZ, a Ládagyár. Nem hagyhatom ki a szórakoztató helyeket! Élén a Vénusszal, ahol minden este, a csodálatosan játszó, vak zongoraművész, Geszner Jenci kápráztatta el hallgatóit. De volt a Nagy Pista által „gardírozott” KALAMÁRIS és „CIFRACSÁRDA” a Cifrakert árnyas fái szomszédságában. Természetesen cigányok húzták… No és a kulturális élet… Soha annyi neves művész nem járt a városban, mint a 70-es, 80-as években. A Vénusz, a Kőrisfa, vagy a Kalamáris gyakori vendégei voltak Rutkai Éva, Márkus László, Hlatky László, Kibédi Ervin, Keres Emil, Madaras József, Sinkovits Imre, Várady Hédi, Psota Irén, Latinovics Zoltán és még mások. Járt itt a Budapest Táncegyüttes, vezényelt Vass Lajos, és ki ne hagyjam az Európa-hírű mestert, Czóbel Béla festőművészt, aki szintén járt a városban kiállítása alkalmából. Különös szerencsémnek tartom, hogy a felejthetetlen Ruttner család vendégeként, a társaságukban lévő dr. Csapó György biokémikust, dr. Bay Zoltán fizikust, és a Nobel-díjas Szent-Györgyi Albertet együttesen fényképezhettem. Nem tudom, mikor jutnak el legközelebb ilyen koponyák Kőrösre? A képekről egyelőre ennyit. Remélem, nem sokára bemutatkozhatom a kőrösi művelődési házban.
– Van-e a családból, aki nyomodba lép?
– Igen, Zsolt fiam már nyakig benne van a szakmában is és az üzletben is. Endre fiunk fogorvos lett. Kecskemét egyik legismertebb szakorvosa. Kisunokám Gergő egy ideje velem jár fotó-kirándulásokra. Egyik, nyáron készült képével díjat nyert a kategóriájában. Ügyes gyerkőcnek látom.
– Tudom, hogy két éve nyugdíjas vagy. Azóta mit csinálsz?
– Részben a képeimet rendezem, és készülök újabb kiállításokra, mert hála Istennek gyakran megkeresnek. Ezen kívül van egy fotótörténeti gyűjteményem, melyben csak fényképezőgépből van vagy 300 darab. Köztük olyan különlegesség, mint az 1950-ben a MOM gyárban készült MOMIKON – Duflex, a világ első tükörreflexes gépe!!! Remélem ezeket is bemutathatom régi, kedves városomban, Nagykőrösön.
Tóth Barna
2002. március 19.
