Nem kell bizonygatni, hogy a múlt emlékének ápolása helyett a jelen, s benne a közeli múlt egy-egy eseménye, vagyis az éppen negyedszázada regnáló polgármester dr. Czira Szabolcs érdemei kerülnek felmagasztalásra. Erre van egy találó kifejezés: „A kevesebb több lett volna!” Tehát megvan az ok! A jelen, és a polgármester ügyködése... Ehhez képest mit sem számít olyan kiváló ember produktuma, mint például Nemcsik János, egykori „városi tanácsnok.”

Szerencsénkre volt egy „Suba Lajosunk” – vele együtt dr. Török Évánk, és Rácz Péterünk is (!) – aki még gimnáziumi igazgatóként tudta mozgósítani az előbb nevezetteket, és a patinás iskola diákságát. (Legalább is egy részét!) Ami abban nyilvánult meg, hogy többnyire nemzeti ünnepeink alkalmával „temetői sétára” került sor, aminek kezdeményezője az azóta kihunyt Arany Híd Baráti Kör volt.

Az első ilyen emlékezetes sétára éppen tíz esztendeje, 2011 „március idusa” alkalmával került sor.

Ennek során a 1848/’49-es szabadságharcban részt vett helyi honvédek, huszárok, nemzetőrök síremlékeit kereste fel az érdeklődök serege. Már akié még megtalálható…

A séta a temető Mikes Kelemen utcai bejáratánál kezdődött ott, ahol az 1872-ben elhunyt Nemcsik János, kissé megviselt obeliszkje figyelmeztet az idő múlására, és őrzi az egykor sorozó biztos emlékét.

A séta alkalmával közel húsz, az alkalomhoz illően rendbe tett síremléknél hajtott fejet a „gyülekezet”. A hősök életútját tömören összefoglalta a két séta-vezető dr. Kovácsné dr. Török Éva, és Rácz Péter. Legtöbbjük a város életének is meghatározó alakja volt, de személyiségükről, emberi tulajdonságaikról alig maradt ránk valami feljegyzés, adat. Kivételt Nemcsik János jelent, aki mint a „SZEGÉNY ÁPOLDA” igazgatója tette nevét országosan ismertté.

A „Szegény Ápoló Intézet” iratai a levéltár féltett kincsei között találhatóak, köztük számos jelentés, levél, amit Nemcsik János írt. Ebből kiviláglik széleskörű ismerete, és erkölcsi elkötelezettsége és nem utolsó sorban az elesettek, betegek, „nyomorultak” iránti, erős empátiája.

Annyit előrebocsátok, hogy 1811. június 10-én született, vagyis éppen a nyárelőn lett volna alkalom megemlékezni születésének kétszáztíz éves évfordulójára! Minthogy a tíz évvel ezelőtti is elmaradt...

Ami személyét illeti, apja Nemcsik András, anyja Bartók Erzsébet. Keresztszülei Vladár János, és Czira Sára. A jómódú, gazdálkodó család gondoskodott a tehetséges fiú iskoláztatásáról. Iskoláit itt, és Debrecenben végezte, ahol jogot és teológiát tanult. Ezután jött haza, és a város közigazgatásában vállalt feladatot. Előbb írnok, majd megválasztása után, 1848-tól haláláig városi tanácsnok.

Egyébként, hogy ismert alakja volt a korabeli Kőrösnek, bizonyítja a házassága is. Neje Beretvás „Susánna” volt.

A forradalom kitörése után néhány hónapig Pesten sorozási biztos, de mint tapasztalt szakembert hazahívják, szükség van rá a város közigazgatásában.

Bár a „Szegény Ápoló Intézet” ’de facto’ 1848. január 1-től működik, ’de jure’, csak 1856. július 27-től, amikor a városi tanács elfogadja az Intézet „Alapszabályai”-t. Ettől kezdve – két rövid megszakítással – Nemcsik János az igazgató.

Feltételezhető, hogy városi adótanácsnokként, már a kezdeti időben is volt szerepe az Intézet – mely az iratokban hol „Ápolda”, hol „Ispotály”, később „Koroda” – létrejöttében, ugyanis már 1853 őszén, tehát jóval a szabályozott működés előtt kap megbízást valamilyen „szabálytervezet” kimunkálására. Ebből az is következhet, hogy az elfogadott „Alapszabályok” létrejöttében meghatározó szerepe volt!

De nem csak ebben!

Az un. „Ápolda” működésének kezdete óta szorgalmazták az ápoltak, gondozattak egészségügyi ellátását végző városi orvosok, hogy a fekvőbetegeket el kell különíteni a többiektől. A városi tanács csak 1861-ben járult hozzá a Kórház-utcai épület bővítéséhez. Ennek eredményeként egy telken, egy irányítás és felügyelet alatt, de két épületben voltak elhelyezve a gondozottak. Elkülönült az „Ápolda” és a „Koroda”.

Nagy eredménye volt az is, hogy az ápoltak „egyenruhát” kaptak, az időjárásnak megfelelő anyagból!

Az intézet ilyen formában történő működtetésére méltán büszke volt Nemcsik János, hiszen a fővárosi lapok elismerő írásai mellett, több város is – Szarvas, Jászberény, Hódmezővásárhely, Szentes – részletes tájékoztatást kért tőle.

Az 1856-os Alapszabály előírása alapján „(…) elszegényedett, gyámoltalan ügyefogyottak vétetnek fel, vallás-különbség nélkül, holtiglani, vagy a körülményekhez képest ideiglenes ápolásra.” Egyetlen feltételként a jelentkező vagy itteni születésű kellett, hogy legyen, vagy itt lakó rokona kötelezte magát a tartási költség megfizetésére. A jelentkezők felvételéről – általában – a városi tanács döntött, Nemcsik írásos előterjesztése nyomán. Ezekből a véleményekből, javaslatokból következtethetünk Nemcsik János emberi értékeire.

A példák sokaságából néhányat szükséges kiemelni. Mindjárt az első 1857-ből: „(…) a Törtelyi születésű Gyilkos József, akit én még a forradalom napjaiban, sorozóbiztosként ösmertem meg, és aki nem rettent vissza a puskaporszagtól, végig harcolván a szabadságküzdelmet kockára téve életét, egészségét a bukásig, míg mások, időben elhagyták a zászlót.”

A továbbiakban javasolja felvételét, mert míg vályogvetésből élt, nevelte gyermekeit, akikről nem tud semmit. Megöregedett, a munkában megrokkant, nyomorult ember, senkije sincs, „segélyre szorul”. A tanács felvétele mellett döntött, bár nem Kőrösön született.

1863 januárjában a következőket írja a községtanácsnak: (a folyamodó) „...Özvegy Csorba Jánosné – született Bartók Sára asszony – mint régóta nyomorult – a szó teljes értelmében ágyhoz kötött – vagyontalan nő, ápoldai segélyért esedezik (…) A folyamodó ref. 72 év körüli, szülei: Bartók István és Inárcsi Farkas Éva.”

Majd így folytatja: „Most már véleményt kéne adnom, de (…) a folyamodó nekem közeli rokonom, anyám testvére. Így, hát elhallgatok (…)”

A községtanács megismerve és megértve a fonák helyzetet a folyamodót az egyik leányának gondjaira bízta, de rendszeres segélyt folyósítanak a számára.

Ha kellett, kemény volt!

Az előző év végén bizonyos Nagy István, „dologtehetetlen” kérte felvételét. Vele kapcsolatban a következőket írta: „Folyamodót én régóta ösmerem, és folyvást dologkerülőként tapasztaltam. Láttam a piactéren, a napon sütkérezni, mintegy érleve magát az ápolda szárnyai alá.”

Azt is írja, hogy a folyamodónak módja lett volna némi vagyont gyűjteni, hiszen volt megbecsült mestersége, takács volt. Most már megöregedett, és nincstelen, gyámolításra szorul. Mivel van hely az ápoldában, felvehető lenne, ha a községtanács úgy dönt.

Nemcsik véleményét elfogadják, és ideiglenes jelleggel felveszik.

Lenne még miből idézni, de sokoldalúságának igazolására egyetlen esettel példálózok. Az Homolytáji-iskola első záróvizsgájára őt, és Tancsa József tanácsnoktársát küldte ki a községtanács 1870-ben. A tapasztaltakról, összefoglaló jelentésükben megelégedéssel „tudósítottak”.

A ’70-es évek elejére megfáradt, egészsége megromlott. Még 1872. január 17-én az ő előterjesztésében tárgyalta a tanács a város pénzügy helyzetét. Ezért volt teljesen váratlan, mikor két nappal később, 19-én, 61 évesen elhunyt. 21-én temették az Ó-temetőben.

Síremléke ennek felszámolása után került mostani helyére.

Napjainkban már egyetlen Nemcsik sem él a városban. „Elfogytak”, mind azok a többiek, akik egészségüket, életüket adták a város dicsőségére.

Utóirat: Adalék a kor vélekedésére, Suba Lajos nyugdíjaztatása után, a „temetői séták” megszűntek létezni. Mintha mi sem történt volna!

Tóth Barna